Georges Rodenbach - Epilógus |
Lám, ez itt egy láthatatlan és körbezárt élet, mely - mint gyötrődő néma - elrejti magát, s mint alvó víztükör, hallani apró sóhaját, tó, mire a Hold is csak bánatosan fest képet. És a víz töpreng; közben ragyog szüntelen, hisszük: égbolt, hol néma csillagok éke virul. De csak ámít e hamis tükörrel, ez küzdelem! Csak látszat! Megtévesztő derű! S nem csitul. Mert a tó az álló, fehér felszín alatt szenved, a régi bánat oly’ rideggé és sötétté teszi; mint holt, kinek fű alatt vén sírbolt ad enyhet, egy rossz halott, aki az emlékeket könnyezi. Ó, emlékek, nektek a varázslat lám, sikerült: sok gondtól, iszaptól fénytelen perc elpereg; a víz aranyat tükröz; a nád kórusban fecseg; - de az örömmel dús nap túl sokáig elkerült. Békítgetni már késő; lelkem, mint a víz, olyan, régi, titkos fájdalomtól remeg és lásd - félszeg, fájdalmas, mély hang, és most elhallgat végleg, lent sír, fúlt harang, s felette zúg a vén folyam. Georges Rodenbach - Épilogue Ici toute une vie invisible est enclose Qui n’a laissé voir d’elle et d’un muet tourment Que ce que laisse voir une eau d’aspect dormant Où la lune mélancoliquement se pose. L’eau songe ; elle miroite ; et l’on dirait un ciel, Tant elle s’orne d’étoiles silencieuses. Ô leurre de ce miroir artificiel ! Apparence ! Sérénités fallacieuses ! Sous la blanche surface immobile, cette eau Souffre ; d’anciens chagrins la font glacée et noire ; Qu’on imagine, sous de l’herbe, un vieux tombeau De qui le mort, mal mort, garderait la mémoire. Ô mémoire, par qui même les clairs instants Sont douloureux et comme assombris d’une vase ; L’eau se dore de ciel ; le chœur des roseaux jase ; Mais le manque de joie a duré trop longtemps. Et cette eau qu’est mon âme, en vain pacifiée, Frémit d’une douleur qu’on dirait un secret, Voix suprême d’une race qui disparaît, Et plainte, au fond de l’eau, d’une cloche noyée ! Budapest, 2012. szeptember 20. |