Csöndes
faluk fehér harangszavára

Imádkozó bükkerdők orgonája:

Zsolozsmásan felzúg a patak.

Talán az erdélyi falvakra voltam leginkább kíváncsi
az egész utazás alatt. Nem tagadom: csalódtam. Méghozzá nagyon is kellemesen!
Ismerve a székelyek keménységét, rendszeretetét, biztos voltam benne, hogy
rendezett, tiszta portákat látok. Így is volt, de arra a tisztaságra és rendre,
amit ott tapasztaltam, arra bizony nem számítottam. És ebből a szempontból
teljesen független, hogy Erdélyben magyar vagy román falut láttam. Az általános
benyomásom az volt, hogy itt bizony mindenki dolgozik, szorgoskodik. Idehaza
nem tapasztaltam azt, hogy a domboldalak, a rétek gyönyörűen le vannak
kaszálva, a széna meg tetszetős boglyákba kötve várják, hogy jöjjön a tél, és
az éhező állatok megegyék őket. Még azok a porták is frissen kaszáltak voltak,
ahol nem tartottak sem juhot, sem tehenet: biztosan akadt a faluban, vagy a
környéken olyan gazda, akin megvette télire a szénát a jószágának.
Takarékosság, józan mértékkel: emberek, akik nem szégyellik a munkát, akik
harmincöt fokban is kimennek a földekre dolgozni.

Egyben szimpatikus, és egyben visszatetsző az, hogy szinte mindenhol találni
román ortodox templomot. Némelyik nagyon szép, és dicséretes a román kormány
azon törekvése, mely szerint ahol egy román család is él, ott támogatják az
ortodox templom építését, másrészt dühítő, mert tudjuk jól, hogy ez milyen célt
szolgál…

Bámulom a székelyeket és az itt élő magyarokat. A román tengerben elvannak
magukban, nehezen, de viszonylag békében és jól a maguk közösségében,
tömbökben. Tetszik az ellenállásuk, a kitartásuk, egyáltalán az emberi
tartásuk: ha egy román be akar költözni a falujukba, megteheti, de ott senki se
beszél románul hozzájuk… előbb-utóbb rosszul érzi magát és elmegy. És ez
helyes, különben eltűnik ez a nép innen… ami lehet, hogy így is bekövetkezik,
ha a románok nem tudták ezt véghezvinni, majd megoldja az EU…

Mindenhol a szorgos kezeket láttam, és mérhetetlenül
megbecsültem azokat az embereket, akik az út mellett álltak és árulták
kosarakból, műanyag dobozokból a portékájukat: rókagombát, vargányát, szamócát,
stb. Minden elismerésem azé – s közöttük rengeteg cigány ember volt – aki kora
hajnalban kimegy a nem éppen veszélytelen erdőkbe, órákig szedi, gyűjti a
termést, majd egész nap áll az út szélén és árulja a finom, egészséges, vadon
termő gyümölcsöt, gombát. Nagyon sokan egészítik ki így keresetüket – már ha
van nekik egyáltalán.

Parajdon
a harmadik napon jártunk, és Parajd egyenlő a sóbányákkal. Már a rómaiak is
bányásztak itt sót, mai napis is fontos gazdasági tényező ez a falu és a bánya.
Hát még a középkorban! Gondoljunk csak bele: akkoriban bizony csak sóval
lehetett tartósítani az élelmiszereket, így néha, háború idején a sót valóban
aranyárban mérték…

A sóbánya monumentális méreteivel egyszerűen az ember torkára forrassza a szót…
nem lehet leírni azt a hatalmas méretet: a látogatható része félelmetes, óriási
termek, játszóterek, kápolna, pingpong asztal, borozó, ajándékbolt található, s
komolyan elfárad az ember, mire végigjárja. Még tornászni is lehetett zenére,
páran be is álltunk. A levegő annyira sós, hogy tíz perc után, ha az ember
megnyalja a szája szélét, érzi rajta a lerakódott sót. Sokan járnak ide
gyógyulni is; először meghökkentem, hogy jó páran egy laptop mellett
„kockultak” az asztalok mellett, aztán megtudtam, hogy ők valószínűleg beutalóval
tartózkodnak itt, és hát mivel üssék agyon az időt… Parajdon egyébként csakis
sót érdemes vásárolni, többféle illatban, ízléses kiszerelésben lehet kapni
parajdi fürdősót.

Egy kis szomorú személyes élmény volt az a kislányka, aki pénzt kért
vezetőnktől. Bevallom, én nem szeretek túlzottan adakozni az utcán, de Gergő
barátom elmondta, hogy – mivel rengetegszer járt már itt, így ismeri a helyi
viszonyokat – a kislány valóban éhes… gyorsan adtam neki egy szendvicset,
udvariasan megköszönte, és halkan megkérdezte: „Nincs egy kis vizük?” majd’ a
szívem szakadt meg, legszívesebben megölelgettem volna szegény kisgyereket. A
buszról adtunk neki hideg ásványvizet.

A bányába egyébként buszok szállítják az embereket le és fel; néha elég sokat
kell várni a következő járatra.

Farkaslaka
volt a következő állomásunk, itt a legkomolyabb látnivaló Tamási Áron erdélyi
író síremléke volt, amit megkoszorúztunk. Emellett ott található egy gyönyörű
Trianon emlékmű – csoda, hogy a román hatalom engedte felállítani.

Farkaslakán
is érdemes vásárolni, az apró mütyürök mellett a szőttesek, az eredeti székely
ingek és népviseletek, egyéb ruházati cikkek érdemelnek figyelmet. És persze a
remek áfonyapálinka…

Szováta
az erdélyi Balaton, kis túlzással. A park mellett, ahova csodás szállókkal teli
út vezetett, található a Medve-tó. Nevét onnan kapta, hogy az alakja egy
kiterített medvebőrre emlékeztet. Fürdeni nagy élmény benne: komoly tudás
szükségeltetik ahhoz, hogy valaki elsüllyedjen benne, ugyanis akkor a
sótartalma… Itt is találkoztunk szegény kisgyerekkel, aki szép sókristályt
ajánlott, vettem is tőle, és a gyönyörű, ma már alig hallható köszönömöt fűzte
a két lejért, amit adtam neki: Isten fizesse meg…

Szovátán természetesen fürdeni érdemes, illetve körbejárni a Medve-tavat, megcsodálni
a villákat, de vásárolni semmiképp: csak ócska giccseket találni.

Az ötödik napon utunkat
– szokás szerint – csodás tájakon tettük meg, égbe nyúló hegyek, közöttük
felhők, amit itthon nem nagyon lehet látni. Első állomásunk Bögöz volt, ahol egy nagyon régi
templomot néztünk meg. Éppen restaurálták, így kívül-belül fel volt
állványozva.

Több érdekessége is van, a legfontosabb a freskók. A helyzet az,
hogy 13. századbeli freskók vannak a falain belül, de akkora méretben, amilyen
a Kárpát-medencében nincs sehol!!! Azért maradt meg ennyire épen és jó
állapotban, mert amikor a templom református lett, átmeszelték az egészet. Ez
volt a szerencse, mert a török és a tatár mindenhol leverte az
emberábrázolásokat. Így ez megmaradt. A második érdekesség a tiszteletes úr
volt, aki előadását ízes székely viccekkel, és megjegyzésekkel tarkította.
Egyet kiemelnék: „A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék…”
Persze mindenki csak visszafojtottan mert nevetni, mert hát mégiscsak
templomban voltunk.

Korond
egy igazi vásárfalu. Rengeteg az árus, mindenféle portékát lehet kapni, de ott
cserepet érdemes venni, sikerült is egy remek boltba betérni, ahol minden
egyedileg készül, egy család által. Máshol is van minőségi termék, de ők már
felosztották a munkát: valaki agyagot szed, van, aki formáz, éget, mázol, fest,
stb. Ezeknek csak a Korond felirat van az alján, az egyediekén ott a készítő
család neve vagy monogramja. Érdekes, szép, de nagyon forgalmas falu, vigyázni
kellett az út mentén. Azt hiszem, itt mindenki talált magának valót!
Boroskancsó, váza, edény, vajtartó, bögre… lehetetlen felsorolni. Az eredeti
barna, zöld, fehér minták mellett divatos a kék alapon fehér díszítés, ami
egyértelműen szász hatás. Nem szabad kihagyni!

A hatodik napon
jutottunk el Gyergyóremetére, ahol a
helyi iskolások fogadtak minket nagyon kedvesen, egy gyönyörű, 6000 fős
faluban. Remek műsort adtak, fogadott minket a polgármester, adtunk és kaptunk
ajándékot, jó volt köztük lenni. Nagyon szép, kedves, modern falu, gyönyörűen
felújított főtérrel. Mondanom se kell, mindenki magyar… A helyi iskolások
műsora után - néptánc – mi is adtunk
műsort, bár mi csak énekeltünk: szerencsére ismerték a dalokat, és örömmel
énekelték velünk együtt. utána felálltak az erdélyi gyerekek és elénekelték a
Marosszéki kerek erdő című népdalt, amit viszont nálunk ismert mindenki. Csak
akkor hökkentünk meg, amikor a fiatalok folytatták egy olyan versszakkal, amit
mi nem ismertünk: kérdésemre kiderült, hogy mindössze pár éves az új strófa! És
a dal, a zene összehozza az embereket… ez látszott ott is.

Csak villanásnyi időre
álltunk meg Gyergyóditrón. Ez a kis
falu annak idején a fakitermelésből annyira meggazdagodott, hogy egy hatalmas
katedrálist – igen, jól látja a kedves olvasó, nem templomot, hanem egy óriási
székesegyházat – tudott építeni, amit azóta is gyönyörűen rendben tartanak a
helyiek. Persze a falu gazdagsága már a múlté… Trianon után a fakitermelésre
rátette a kezét a román állam, és annak a hasznából a falu vajmi keveset lát…

Ezen kívül volt még pár
falu, amin csak átutaztunk, de sajnos nem álltunk meg időszűke miatt. Kiemelném
mindenképpen Csíkdánfalvát, ami a
fekete kerámiáiról híres – méltán! Itt nem festik a kerámiát, hanem
karcolásokkal díszítik. Maga a cserép úgy készül, hogy amikor félig kiégett,
lefojtják a kemencét, és így a korom illetve a füst beleég a cserépbe, innen a
koromfekete szín.

Megemlíteném még Vaslábat, ami egy
teljesen román falu – tiszta, rendezett, a már említett szép szénakazlakkal.
Érdekes, hogy milyen békében meg tudnak élni egymással az emberek, ha van
bennük jóakarat! Ez a falu Székelyföldön helyezkedik el, sok-sok kilométeres
körzetben csakis magyarokat, székelyeket találni. S hogy miért Vasláb –
Vosolábi? vas itt nincsen, de a falu a Görgényi havasok lábánál fekszik,
valószínűleg innen kapta a nevét: Havasláb… ami később lerövidült.