Emlékszem, még a „hőskorban”, a legelső Szerelmeslevél-sorozatomban Kosztolányinak
a feleségéhez írt gyönyörű sorait hoztam ide…

Akkor az egyik hozzászóló – egészen pontosan ez Zsolt volt -, ezt írta írásom
alá: „Aztán Kosztolányi Radákovich Máriának is csodaszép leveleket ír, de ez
már egy másik történet... Viszont a férfiak számára megfontolandó, amit írtál.”


Igen, Zsoltnak megint tökéletesen igaza volt.

Ha van „még szebb szerelmeslevél”-kategória, akkor a Radákovich Máriához írott
Kosztolányi levelek azok…

Lukácsy Sándor személyesen ismerte ezt a művelt, kifejezetten szép, kellemes
megjelenésű, melegszívű és ábrándosan finom arcú asszonyt, aki nem kevés
irodalmi rokonsággal, egészen kiváló és nagy olvasottsággal, empátiával
valamint természetes, vele született intelligenciával rendelkezett - és
végtelenül szerette Kosztolányi Dezsőt. Ezzel a „tettével” nekem
Mária máris halhatatlanná tette magát. Radákovich Mária 1899-ben született, és
amikor 1935-ben megismeri Visegrádon Kosztolányi Dezsőt, már férjes asszony, és
egy kisfiú édesanyja… De a szerelem azonnal lángra lobbant, nem mérlegelve
annak előnyeit, hátrányait – a nagy érzés elborította mindkettőjüket.

Nagyon kevés fotót találtam Máriáról ezen írás kép-forrásai után kutatgatva.

Ez a fekete-fehér kép a szép emlékű Visegrádon készült; Mária fehér blúzban,
pöttyös ruhában van, mintha egy széken ülne és két kezét a tarkójára téve
nyújtóztatná a hátát – és valami elmondhatatlan báj van az arcán; ám lehet,
csak az a szerelem varázsolta még szebbé, amit a nagy költőóriás iránt táplált
a visegrádi hegyek ölelésében… Ott, ahol elkezdődött gyönyörű románcuk.

Döbbenetes volt számomra ezeket a leveleket olvasni, most, hogy keresgéléseim
elvezettek ezekhez a sorokhoz.

Eddig nem volt alkalmam ennyire a mélyére látni ennek a megbocsáthatatlanul
későn, rossz időben és előnytelen bölcsőben született csodaszép szerelemnek,
melyből - a gonosz idősíkon való elcsúszás miatt - csak egy gyönyörűséges torzó
születhetett. De ez a torzó szebbnek, értékesebbnek és maradandóbbnak tűnik egy
beteljesült és végigélt bármekkora szerelemnél, de még egy megszokásból,
tisztességből megtartott házasságnál is. Ez persze csak az én véleményem - és
éppen csak a szubjektivitásom mondatja velem, szinte bocsánatkérő zárójelek
között a szépnevű Ilona felé, aki a Kosztolányi számára olyan fontos szívbéli
események alatt elvesztette minden női tartását és saját magához is méltatlanul,
már-már útszéli módon próbálta férje érdekeit (rosszul) képviselni, védelmezni,
bosszút állni – ki tudja? -, és minden vágya az volt, hogy ezt a románcot
szétbombázza, ami pedig az életet jelentette a haldokló költőóriásnak. Ma már
nem kutatandó, hogy valódi féltés növesztette-e ki éles tigriskarmait ennek az
asszonynak, vagy csak a sértett hiúság és gyűlölködés, netalán a mellőzött,
megcsalt feleség megbántottsága okán tette mindezt?! Ma már nem is keresendő
minderre a válasz.

Mert hiszen mikor és mely tettével tanul meg különbséget tenni a művészet
édesen boldogító fájdalmai és az élet nyers valósága közt az ember, leginkább
az utókor…?

Számomra Kosztolányi még feljebb lépett azon a spirituális piedesztálon, ahol
eddig is oly fennen trónolt. Most még közelebb érzem magamhoz. Annyira hús-vér
ember, annyira esendő, mint mi mindannyian. Nem is tudom szavakkal kifejezni,
mennyire megérintettek ezek a szerelmeslevelek, mennyire "gyógyír"
volt minden sora a magam esetleges és néha-néha felszínre vetődő riadalmának
csitítására… Még akkor is, ha bármilyen más nehézséggel kell szembenéznem: csak
úgy, nagy általánosságban is csodát tud tenni egy effajta meleg hangú, kedves
levél. Így aztán néhány csodás Kosztolányi sort ezekből a levelekből – úgy
határoztam -, kikanyarítok magamnak… Egyszerűen „elveszem” Máriától. Ezek a mondatok annyira társamul tudnak
szegődni egy-egy félrecsúszott napomon, hogy felidézve ezeket: erőt adnak. Lám,
lám, ilyen az a szerelem, amiért mi nők, mindenre képesek vagyunk. Talán még
akkor is, ha tudván tudjuk, hogy némi szép költői túlzás is ékíti a leírt
szavakat. Visszautalok egyik kedvenc filmbéli mondatomra: „Ha most bármit mondasz - elhiszem.” – és Karen Blixennek is igazat
kell adnom. Gyanítom, Radákovich Mária is elhitte Kosztolányi Dezső minden
szavát.

Lukácsy Sándor – talán kicsit túlírva, de az igazság nyomvonalán haladva - így
emlékezik minderre: „ A halál előtt, a halál árnyékában még egyszer szeretni, s
utoljára megtapasztalni a léleknek s érzékeknek azt a különös izzását, mely
égető s frissítő szeszként áthatja az egész valónkat, erősít, bódít, fölemel,
lesújt, tűzvarázsával kicsap a világra, hogy az ifjúkor kancsal szemével lássuk
bíbor lángba borulni az eget és a földet: a sors, a sokszor kegyetlen, néha
kegyes sors ezt adta ritka ajándékul a halálba induló Kosztolányinak.

Ötvenéves korában, egy esztendővel halála előtt, beleszeretett egy
fiatalasszonyba, Radákovich Máriába.

Idős korában jól ismertem, sokszor meglátogattam Radákovich Máriát, festő
barátom édesanyját. Irodalmi család, mely Vas Gereben rokonságával, Füst Milán
és más kitűnőségek barátságával dicsekedhetett, s vonzó légköréhez
hozzátartozott az a különös tisztelet, mellyel Kosztolányi személyét övezték.
Akkoriban nem tudtam, miért. Nem tudtam, hogy Radákovich Mária, a „hadaró
szájú” asszony hallgatagon őrzi magában Kosztolányi szerelmének emlékét,
fiókjában leveleit.

Hogy mennyire szeret egy költő, leginkább talán verseiből tudhatjuk meg.

1929-ben Kosztolányi nagyon szép verset írt feleségéhez, a híres
„Ilona-vers”-et, melyben tizennyolcszor említi meg a szeretett nő nevét, s
játékos, lírai vegyelemzéssel boncolgatja, ízlelgeti a kedves Ilona név hangzó
elemeit.

Máriához, - mintha szembesíteni s versenyeztetni akarta volna a két szerelmet -
hasonló szerkezetű verset írt Kosztolányi.

Hasonló szerkezetűt - de nagyon különbözőt.

Röpima a címe - és ez a vers nem játék; ez a vers egy haldokló imádsága.

Metaforikus megnevezések sorozata ez is, de érdesebb metaforáké: névmágiás
litániaként ismétlődik ebben is a női név, de kacér bravúr nélkül, életért
esengő sóhajok szekvenciája, minden sor végén egy elrekedő felkiáltás, összesen
negyvenötször…

Nem tizennyolcszor: negyvenötször…

A vers megírás után nem egészen egy év múlva a költő már halott volt.”





Röpima



Ő a sebes, fényes láng. Mária

engem szeret a földön. Mária

sír és kacag, ha meglát. Mária

sikoltva jő elébem. Mária

rózsát susog fülembe. Mária

térdemhez ül le, úgy néz. Mária

a végtelent akarja. Mária

hadarva mondja: "Nem, nem." Mária

telefonoz és toppant. Mária

a jólnevelt úrinő. Mária

egy lágytojást se főz meg. Mária

sok altatószert használ. Mária

teázik és kártyát rak. Mária

sóhajt és kézimunkáz. Mária

siet, de mindig ráér. Mária

semmit se tud, csak mindent. Mária

igaz, szilárd, őszinte. Mária

a hallhatatlan nagyság. Mária

az élhetetlen jóság. Mária

az emberi nemesség. Mária

szép, hogyha ég és izzik. Mária

szebb, hogyha kócos, sápadt. Mária

legszebb, mikor csunyácska. Mária

a földgolyó remekje. Mária

Isten csodás torzrajza. Mária

kislányka és hősnő is. Mária

az édesség, a fönség. Mária

lágy, mint a hattyú tolla. Mária

kemény, mint a gyémántkő. Mária

gyermekkorom ábrándja. Mária

az ifjúságom láza. Mária

az ötvenévem díja. Mária

dicsőségem babérja. Mária

az életem fájdalma. Mária

haldokló ágyam fénye. Mária

anyám, leányom, húgom. Mária

múltam, jövendőm együtt. Mária

nem az enyém s enyém ő. Mária

a "sohasem" s a "mindig". Mária

a lelkem felesége. Mária

áldott a földi nők közt. Mária

lásd, vége sincs e versnek, Mária

mert mindig újra kezdem, Mária

oly hosszú már ez ének, Mária

mint végtelen szerelmem, Mária





1935. november 22.





*

Lássuk be, ez nem a legjobb verse Kosztolányinak… Talán ez nem is vers – ez az
ima prózaversként megállja a helyét, verstanilag nézve nem. De ki érdekel ez…? A vers elsodor, érezni a
sorok közötti mély kétségbeesését, az ellentmondásokat, a vágyódást, a
kötődést, a ragaszkodást az utolsó nagy föllobbanáshoz, s ezzel talán magához
az élethez is.
Ám a Röpima után még egy versre ihlette Kosztolányi Dezsőt ez a hatalmas szerelem - a Szeptemberi áhítat is Máriához íródott -,
de több versre már nem volt ideje Kosztolányinak, ez volt a legutolsó…

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,

ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,

most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya

s szememből az önkívület kicsap,

emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,

halál fölé, a régi romokon,

segíts nekem, szeptember, ne eressz el,

testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Ez a vers – szerintem - az egyik legszebb Kosztolányi-vers,
és a Röpima „csorbáit” ebben tökéletesen kiköszörüli, hiszen a gyönyörű Szeptemberi
áhítatban egyszerre zeng ódát az őszről, a tájról, büszkeségről, hitről,
gyermekkora megidézéséről, és - a halálosan beteg költő - a túlélés erős és
dacos reményéről:

Uralkodásra a karom erős még,

adj kortyaidból nékem, végtelen

s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,

még most se rút, nem-őszülő fejem.



– és persze e nagyszerű gondolati lírát kiváltó nagy szerelem „tárgyáról”: a szép Radákovich
Máriáról.

Élete utolsó hónapjaiban Kosztolányi Dezső már nem tudott beszélni. Ínyrákja
olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy gégemetszéssel tudták már csak
megmenteni az életét. Akárcsak Babits, ő is írásban kommunikált a
környezetével. Az Új Szent János Kórházban töltött időszakból fennmaradtak
dokumentumok, amelyek haldoklásának krónikáját mutatják be. A „most elmondom, mint vesztem el” című
kötet ezeket a kéziratokat adja közre, jegyzetekkel, bevezetővel,
függelékanyagokkal. A könyv számos nekrológot és kortárs visszaemlékezést is
tartalmaz, valamint a stockholmi sugárkezelésekkel kapcsolatos leveleket; de
olvasható a temetésről készült koszorú-kimutatás, illetve az egyik kezelőorvos
özvegyének elbeszélése arról, hogyan küldetett Kosztolányi vörös rózsacsokrot a
szerelmének - a halálos ágyáról. A megrázó összeállítás a költő olyan
időszakába nyújt bepillantást, ami korábban nem volt minden részletében ismert
sem a szakmai, sem a nagyközönség előtt, s egészen más oldaláról mutatja őt be.




Egyik méltatója így emlékszik erre az utolsó, lángoló szerelemre, mely szerelem
még azt is „megérdemelte”, hogy a halálos ágyáról küldessen vörös rózsákat
Máriának: „Az 50 éves Kosztolányi Dezső már nagybeteg volt, amikor 1935 nyarán
egy visegrádi üdülőben pihent feleségével. Itt nyaralt a 36 éves Radákovich
Mária is kisfiával, de férje nélkül. Kosztolányi, aki ekkor már túl volt egy
stockholmi rádiumkezelésen, rossz kedélyállapotban érkezett. Tehernek érezte a
megélhetéshez szükséges mindennapos publikálást, barátjának, Füst Milánnak pedig
arról beszélt, hogy feleségét, Harmos Ilonát távol érzi magától. A Visegrádon
megismert fiatal nő hamar rabul ejtette. Beszélgetések, közös séták, majd
titkos légyottok követték egymást. A pár hamar lelepleződött: Ilona észrevette
őket, ahogy a parkban andalogtak. Ezután már óvatosabbak, Dide éjjelente
lopakodott át az asszony szobájába. Ilona mindent sejtett, de arra számított,
hogy a nyaralással a liezon is véget ér majd. Nem így történt: Dide visszament
Visegrádra Máriához, később pedig Füst Milán és felesége hozták-vitték köztük a
szerelmes leveleket. Amikor megint lebuktak, Ilona goromba levélben szólította
fel riválisát, hogy hagyja békén a férjét. Végül Kosztolányi mindent elmondott.
Megkérte a feleségét, hogy engedje Máriához. Ilona beleegyezett. Dide az egyik
nap válni akart, a másik nap közölte, hogy nem tud a felesége nélkül élni. A
mindennapos őrlődés közben Kosztolányi megírta legszebb szerelmes versét, a
Szeptemberi áhítatot. Ez volt az egyetlen, amelyet nyomdába adás előtt nem
mutatott meg a feleségének, és amelyet Ilona a Nyugat-beli megjelenés után sem
olvasott el. Nem neki szólt. Egy nap végül felbukkant Mária férje is, aki
felszólította a költőt, hogy váljon el, vegye el Máriát, vagy pedig álljon ki
vele párbajozni. Végül sem párbaj, sem válás, sem esküvő nem lett. Helyette
újabb műtétek, kórház, kényszerű némaság következtek. A visegrádi nyaralás után
alig több mint egy évvel Kosztolányi a halálos ágyához kérette cinkosát, Füst
Milán feleségét, Helfer Erzsit. Egy vastag mappát adott át neki, benne Mária
hozzá írott leveleivel. Azt kérte tőle, hogy a koporsóban ezt tegyék a feje
alá. A temetés előtt Erzsi nem fért a ravatal közelébe, így Gellért Oszkárt
kérte meg, hogy teljesítse a költő végakaratát. Átadta a mappát, de nem látta,
hogy mi történt ezután. Nemsokára Gellért is meghalt: sosem tudjuk meg, mi lett
a szerelmes levelek sorsa." – még a Szeptemberi áhítat születése és
„sorsa” is éppen annyira regényes és csodálatra méltó, mint maga a vers, s mint
az az utolsó szerelem, amely Kosztolányi Dezsőt olyan nagyon rabul ejtette, és
elkísérte a sírig.

Álljon itt több szerelmeslevél is, annak bizonyságául, hogy a szerelem - az igazi szerelem - minden
korlátot és korlátozást negligál, nem ismer sem kort, sem teret, sem időt, sem
messzeséget, és felülír minden racionalitást. És ez így van jól.



*



1935.augusztus 8. csütörtök reggel



"Édes Mária,

nehéz út előtt állunk, bujkálásra, rejtezkedésre, megaláztatásokra kárhoztatva,
s nem az volna-e okosabb és helyesebb, hogy már most edzzük magunkat az
eljövendő, közös nélkülözésekre, s módját leljük, miképpen építsük föl
délibábos életünket? Maga el sem képzeli, milyen kígyói ravaszsággal mozogtam a
visegrádi sakktábla ellenségektől körülvett kis kockáin, hogy mégis
találkozzunk itt és ott, a folyosó lépcsőin vagy a kikötőhídon egy-két
pillanatra. Ez jelkép, ízelítője volt leendő sorsunknak. Gondolkozzék, Édes,
milyen módon lehetünk együtt itthon. Minden magától függ. Írja meg, mit tervez.
Jaj, ha egyszer néhány napra elutazhatnánk külföldre. Párizsba vagy Londonba, s
én mutathatnám magának azt, amit még nem látott, és amit én már ismerek.

Akárhogyan lesz, szeretem. Szeretem őszintén, tisztán, taktika nélkül. Maga az
én kishúgom, és kislányom, életem és szenvedésem várt jutalma, vidéki lélek,
mint én, testvérem, minden ember közül a leginkább rokonom. Írjon, de csak
akkor, ha kedve tartja. Köztünk sohase legyen „kötelesség” a szeretet, hanem
szabadság és fényűzés. Ne nyargalásszunk nagy szavakon, s vigyázzunk, hogy ne
keltsünk túlontúl nagy várakozást, melyet a valóság be nem válthat. Mindenem,
ne hagyjon el, csak ezt kérem, aludjék jól, hozza vissza magát nekem
szeptemberre, tisztán, tisztán, tisztán. A világ pedig álljon tótágast,
mindegy, mi győzedelmeskedünk.



*



1935.augusztus 13. este



Máriám, mi történnék akkor, ha a sors
valami szeszélyes véletlenéből nem írhatnék magának, nem kaphatna felőlem semmi
hírt? Elég erős-e ahhoz, hogy megharcolja a harcát? Legyen erős és higgyen
bennem. Higgyen mibennünk. Mert az, ami tétova szálakkal szövődni kezdett, ott,
Visegrádon, nekem hit.

Szeretném, ha összezárnának bennünket egy sötét, nyomorúságos helyen, akár egy
börtönben is, hogy ott ismerjük meg egymást, a nélkülözésben, nyomorúságban és
szenvedésben. Édes Mária. Vágyakozom magára, a hadaró szájára, a gyönyörű
szemére, a csodálatos mivoltára, mely csak nekem való, nekem szóló üzenet
valahonnan. Ne fogalmazzunk mondatokat. Félszavakkal beszélgessünk. Üljünk
össze egyszer s mondjunk kellemetlen őszinteségeket is. Ne győzzön rajtunk a
halálos formák hazugsága. Mit álmodik? Mit eszik? Hány kiló? Írjon mindenről és
gyorsan, gyorsan.



*



1935.augusztus 18. vasárnap reggel 10 óra



Máriám,

az első belklinikán fekszem az Üllői úton.[…] Hát látja, ide jutottam a
visegrádi álom után. Vízszintesen, mozdulatlanul fekszem és magára gondolok. Arra
gondolok, hogy szeptember elején ha visszatér – jaj hogy várom – még mindig nem
láthatom, csak úgy szeptember közepe táján. Legföljebb telefonozhatunk, egy-egy
pillanatra, Kedves. Eddig annyira nem voltam beteg húszéves koromig, hogy ezt
személyes sértésnek tekintem. Mi ez? Büntetés a csodáért, hogy megtaláltam azt,
akit eddig hét országon át hiába kerestem, vagy csak próbaidő? Hányszor
szeretnék fölöltözni, - Isten úgy segéljen – itthagyni mindent, leutazni
magához, s nem törődni semmivel. Édes, szépség, a barna fürdőruhájában, a barna
bőrével, az emberváltoztató, szelíd és mégis mindent fölgyújtó kék szemével,
aztán a kedves orrával is, amelyet egyszer a kikötőben láttam meg oly módon,
hogy majdnem beleszédültem a vízbe, szeretem magát, szerelmes vagyok magába,
úgy, ahogy ebben az életben nőbe még nem voltam szerelmes.



*



1935. szeptember 2. hétfő délután 4 órakor



Mária, lásd, mi lett belőlem, az egykori
erős emberből. Csonka nélküled a világ, s nem is lesz egész, amíg mi nem
találkozunk. Higgy abban, amit a csillagok csöndjében esküdtünk egymásnak. Most
néhány nehéz hét vár ránk. Te megérkezel, s mi találkozni fogunk.[…] Addig
pihenek, veled foglalkozom, veled beszélgetek telefonon és gondolatban. Óriási
íróasztalom zöld terítőjére a szeptemberi verőfény hull, a délután aranya,
sárgarózsák állnak a virágvázában. Oly édes és tökéletes az élet, teveled a
háttérben, hogy térdre szeretnék borulni a hálától.



*



1936. február 11. Stockholm



Édes Mária,

tengeren át, országokon át küldöm hozzád ezeket a sietős sorokat. Megérkezésem
óta, az első kezelések hatása alatt ágybanfekvő, magammal tehetetlen beteg
voltam, álmatlan, szenvedő, de most már javul az állapotom, kijárok, s
reménykedem is. Berven tanár úr bízik a felgyógyulásomban. Jégszekrény ez a
Skandinávia. Fagyos lepedők csapdossák arcomat, amint délután hatkor kezelésre
bandukolok.

Visegrád és Stockholm.

Istenem, milyen vad és rikoltó ellentét."





[…]





...írnék én itt egy szép befejező mondatot, csak nem tudom, rá lehet-e bízni az
ítélkezést és a végszó leütését az ingerszegény és dallamtalan ráció kezére…?

Aligha.

És ha mégis, ismerve magamat, az ösztöneim diktálta mondatok semmilyen észérvre
nem hallgatnak, süketen és vakon fordulnak szembe az értelemmel.

Így hát – megnyugvással és mentségül - az olvasóra és a mindannyiunkban
pontosan működő belső metronómra bízom a fent citált, kétségbeesetten szépséges
szerelmesleveleket - a két vers társaságában.



Budapest, 2005 - 2012. szeptember 26.