Holdkór
derékaljam, szalmazsákom;
Tejút fényén pásztáz szemem,
okkertől sárgul a kezem,
szénnel agyam barlangjára
jelet fest a lelkem párja,
csillagfényben együtt állunk,
vénuszdombról bekiáltunk
a végtelen éjszakába,
ahol násztáncától kába
létünk forog dervistáncot,
szétszakítva minden láncot,
ami köt a földhöz, röghöz,
szerelem szavával ötvöz...
Végtelen a csend, ki bírja?
Csak az, ki a verset írja.
