Erdélyi
körutazás V. – Pillanatképek.

Erdély… Rengeteg pozitív élmény és maradandó károsodás
a szívemben. A kettő együtt jár… Aki először jár ott és igaz magyar embernek
vallja magát, az megtapasztalja mind a kettőt.

Pillanatképek.
Mint amikor fotózol, ahogy én is tettem, s benned marad, a retinádba égnek a
mozzanatok. A mindennapi élet, a munka, a tiszteletet érdemlő, hihetetlen
kitartás, egyáltalán, a tartás, és mellette a rombolás, a pusztítás, a
fennhéjázó gőg. Mindezt megtapasztalja az ember, ha Erdélybe utazik, a romániai
Erdélybe.

Itt van az esztena.
A Bucsin-tetőtől nem messze, ahol a fő szállásunk volt, állt egy esztena. Eredetileg
juhhodályt jelentett a szó, ma inkább olyan helyet, ahol állatokat
tenyésztenek, sajtot készítenek. Volt szerencsénk meglátogatni egy ilyet.

Néhány pásztor, a sajtkészítő, egy egyszerű kis lak, viszont csinos ól a
disznóknak, és a végtelen legelő a teheneknek… Alig hittem Gergő barátom szavainak,
amikor azt mondta, hogy ebben az esztenában bizony bio-sajtot készítenek, és
akkora a tisztaság, a higiénia, hogy ki se néznénk a helyből. Hát, nem is
néztük ki!

Olyan volt, mint egy kalyiba. Rönkfából, deszkából összetákolt kunyhó – de ezt
nem a rossz értelemben mondom, bizony, megfordult a fejemben, de jó lenne itt
élni és feledni minden rosszat, amit a városi élet ad – ám belül valóban
patyolat tisztaság fogadott minket. A ház előtt kis féltető, durván gyalult
asztalokkal, padokkal. Valóban megdöbbentem, amikor láttam, hogy a mokány,
alacsony kis székely legény fél óráig mossa, sikálja a karját, a kezeit,
mielőtt nekiáll a sajtkészítésnek. Hiszen bármiféle szennyező anyag, ami
bekerül a tejbe, el is rontja a sajtot… Először láttam kézzel sajtot készíteni.
Végtelen türelemmel gyűjtötte be az ember a már megcsomósodott tejet, órákon
át, lassú, türelmes mozdulatokkal kavarta, és kiszedte a sajtnak valót. Azután
tette a fateknőbe, s egy gézszerű anyagba befogva valami hihetetlen erővel
préselte-csavarta ki a savót… az első gondolatom az volt, miután néztem a nálam
legalább tíz centiméterrel alacsonyabb, vékony embert: Úristen, ez még a
medvével is elbánna puszta kézzel! Csak úgy dagadtak az inak és az izmok a
karján. És pár óra múlva készen volt a 9-16 kilós sajt… sokkal édesebb, mint
amit itthon megszoktunk, finom, tápláló – mint az alpesi tehenek, az itteniek
is lelegelnek mindenféle gyógynövényt a füvön kívül.

Érdemes venni belőle:
itthon nem kap ilyet az ember. A sajtot a legtöbb helyen nem szegik meg: de ha
pár ember összeáll, vehetnek egy kb. 8 kilós sajtot 8000 forintért.

Ha már említettem a medvét: a pásztorok elmondása szerint tanyázik néhány a
közelben, a minap is akartak lakmározni az egyik borjúból, de a kutyákkal és a
botokkal elkergették a busafejű barnamacit…

… én valószínűleg Kolozsvárig szaladtam volna ijedtemben, ha felbukkan egy
medve…

Ha Erdély, akkor pálinka. Írtam már erről pár
apróságot, de azt szeretném leszögezni, hogy szinte minden háznál főznek
pálinkát, szívesen megkínálják az utazót. Visszautasítani sértés, de nem is éri
meg… nagyon finom, tiszta, kóstoltatja magát. Persze az arányokra vigyázni kell…
Itt ismeretlen – szerencsére – az EU ostoba 2 és 4 cl-es szabványa. De aki
ahhoz szokott, az legyen óvatos! Ha valaki kér egy szilvapálinkát, az készüljön
fel arra, hogy egy vizespohárban kap egy decit… ami azért „ütős” adag. Ezt
előre tudtam, így óvatosan kérdeztem, kaphatnék-e kisebb „űrmértéket”, mint egy
decit, mire értetlenkedő pillantás volt a válasz és a mondat: „Hát… féldecit…”.
Mérce nem volt, de az ember nem is szólhat, biztosan nem kapott kevesebbet.

Az utolsó napon Bucsin-tetőre érkezett egy kisebb magyar csoport. Egy idősebb
hölgyet hallottam suttogni a szomszédjával: „Te… ezek itt nem ismerik a 3
centet… kértem 3 cent pálinkát, néztek rám, mint a hülyére, és azt mondták,
hogy vagy pohár, vagy fél pohár…”

Nagyvárad.
Igen, ez egy igazi, alföldi nagyváros.
Bevallom, előítéletekkel érkeztem ide. Valamiféle ócska, román
porfészeknek gondoltam. Tévedtem. Gyönyörűen felújított utcák, kivilágított
terek, a Hold Templom – amely a hold aktuális állását mutatja – nyüzsgő éjszakai
élet, és igen, igazi európai nagyváros.

Szép és tiszta, rendezett. Szállásunk a
Posticumban volt – hátsó, oldalsó bejáratot jelent – remek szobákkal, étellel
vártak bennünket. Érdemes felkeresni! Keresztény szállás, tehát itt nem lehet
dáridózni, de az értelmes ember nem is akar…

Maga a belváros lenyűgöző. Ady emléktáblája az EMKÉN, a csodálatos Püspöki
székesegyház a Szent László hermával, gyönyörű szép ikonokkal, festményekkel,
szobrokkal, kiállításával – és magyar nyelvű idegenvezetésével – az egyik legszebb
templom. Kihagyhatatlan!

…sok magyar
ajkúval találkoztunk, hiszen Székelyföldön jártunk. Románokkal elvétve
találkoztunk, összesen öt alkalommal, ebből kettő volt pozitív… Bucsin-tetőn
jött egy román család, enni akartak, mint később kiderült, engem kérdezgettek,
aki kint ült a laptop előtt, de egy szót sem értettem. Ők meg magyarul és
angolul sem értettek. Kicsit feszélyezettnek tűntek annyi magyar között, de az
öreg közülük próbált velünk beszélgetni: nem sok sikerrel… végül az egyik
kollegám segített, aki tud olaszul, ő elég sokat megértett abból, amit mondani
akartak. Csak győz a kisördög és kimondom: a román bizony
szedett-vedett-lopkodott nyelv, latin ráerőltetéssel, hogy igazolhassák a
Dákó-román kontinuitás-elméletet, de így ez elég gyenge lábakon áll… De az
emberek barátságosak voltak, kedvesek. Sajnos, ezt nem mindenhol tapasztaltuk.
Inkább passzív elutasítás, mint agresszivitás volt a jellemző, de sem ez, sem
az nem kellemes, ősi magyar földön…

Bármerre is jártunk, nyomát láttuk a román nacionalizmus megalomániájának, amit
talán még a Ceauscescu érából örököltek. Rengeteg városban láttunk bántóan sok
magyar gyűlölő – a szemünkben sokszor tömeggyilkos – szobrát, emlékművét.
Nálunk ez elképzelhetetlen… Noha, teszem azt Horthy, aki nem volt román
gyűlölő, lehetetlen, hogy egy román kisebbségi faluban felállítsák a szobrát (sajnos,
máshol sem). Kiverné a biztosítékot itthon. Kisebbségi és kormányzati körökben
is. Ott ezzel nem foglalkoznak. A román gőg, sovinizmus, indokolatlan
nacionalizmus példájaként utca hosszat találkozhatunk gyilkosok emlékműveivel…
persze, ez felfogás kérdése. Ki, hogyan értékeli.

Nem tudom, felvetődött bennem a gondolat: talán így próbálják megnyugtatni a
saját lelkiismeretüket, ezzel a bohózatba illő hőbörgéssel – tekintve, hogy
valahol a szívük mélyén ők is tudják, hogy LOPTÁK országuk nagy részét?

Nem tudom. Lehet. Lehet, hogy nem.

Szomorú dolog hogy a magyar zászlót alig-alig láttam… és
itthon is keveset – már elnézést a kifejezésért – de percenként hatszázas
nyelvcsapással nyalják a szerbek, szlovákok, románok, stb. ülepét, átvitt
értelemben persze, addig mindig ott van részünkről – avagy inkább az aktuális
hatalom részéről – a gusztustalan meghunyászkodás…

Igaz, nem láttam magyar zászlót… székelyt is keveset (mellesleg jegyzem meg:
emiatt mostanában hisztériáznak az erdélyi románok), de ez érthető, hiszen
mindenféle atrocitásnak teszi ki magát az, aki vállalja magyarságát. Megtanulták
az eltelt 92 év alatt, hogy hallgatni kell… Inkább nem teszik ki a szent
lobogót, s így nem teszik ki magukat mindenféle zaklatásnak.

Kicsi párhuzam. Azt megértem, mert ők idegen, ellenséges környezetben vannak.
És mi, magyarországi magyarok? Szégyellnem kell magam, hogy én, a magyarországi
magyar ember bizony, „kevésbé” vagyok magyar, mint ők odakint…

Itthon meg egyes nagyhatalmú szekták meg összetévesztik az iráni zászlót a
székely lobogóval… és magyarnak vallják magukat.

Szégyellem magam…

A székely, azt hiszem, külön fajta, talán különb a
magyarnál, abból a szempontból, hogy magyarabb, hazafiasabb, hithűbb…
állhatatosabb, keményebb, és az iszonyatos elnyomás dacára keményebb, mint én,
a dunántúli, tősgyökeres magyar környezetben felnőtt magyar ember…

Minden csodálatom az övék. Erdély… Székelyország…
visszamegyek hozzátok.

Nem tudom mikor, de megyek. Akár ott élni is – még akkor
is ezt mondom, ha ez kissé teátrálisan is hangzott. Erdély.