Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
(Tóth Árpád: Meddő órán)

Minden hiába

Már nem tudom, örüljek-e, vagy fájjon?
Magam vagyok. Nagyon.
Télen nincs, ami örömömre váljon:
nincs fény, virág, jókedv, élet, vagyon…
Kicsordul a könnyem. Hagyom.
A konyhában üldögél a reggeli közöny,
megdermed a kávé az olcsó tejszínhabon,
jaj, nincs ehhez a világhoz semmi közöm…
Viaszos vászon asztalomon,
rajta az esti kifli morzsája szikkad némán.
Faricskálok lomhán egy dalon,
egyedül élek ezen a kihűlt planétán.
…este lesz megint, s balgán csak erre várok.
Vézna, szánalmas figura, én.
Nem vagyok már más, csak apró imádságok,
és ha lehetne, bánatom világgá küldeném.
Én, én.
Csak hallgatok sápadtan, riadtan, feketén…
S magam vagyok a föld kerekén.
    Írok-e még vagy nem – magam sem tudom:
    nem kell költőnek lennem, ha belebukom…

Budapest, 2012. december 11.