Utcára dőlnek kaszárnya-házak,
foton-csendélet rajzol utat,
retinán villan az ég - háttér-vázlat -,
emberi lélekben tervez, kutat.

Kötél az élet, szorul hurokra,
keserű szájvízben vigaszt talál,
sebes a lábam, útra szorítva,
lágy ölelésed a kegyes halál...

Szoríts, mintha fojtva ölnél,
mintha darabokra törnél,
halálomig tarts kezedben,
a fekete-fehér csendben.

Ölelj kínt az arcomon,
kezed legyen vánkosom,
védjen élet-nyilak ellen,
és akkor, ha el kell mennem,

igazítson bársonyára
ujjaidnak nyoszolyája,
puha öleléssel sírjon,
homlokomra vigaszt írjon.

Csak szoríts és én is tartlak,
- ha a szavak meg is haltak.

Szatmárnémeti 2012 12 28