Ketten, egyedül
Minden, mit látok, szörnnyé feketül…
Reggel kilencre a vidék elájult
- hóba dermedetten –,
örömömre hó - s a hiányod - hullt;
s most itt toporgunk mind a ketten.
Mégis egyedül.
[…]
…a csönd oly’ végtelen bennem és Budán,
szitál a hó, nézek ki a nagy ablakon bután,
a tél fehér kórsága ma rárontott a vidékre,
konokon hull és hull az ég hideg verítéke.
Ma mindent visszasírok: te, nyár, lomb, éj…
Bárhol lennék, csak itt ne! Talán Bombay…
De ott sem magamban, ott is csakis veled,
(ha bohém vagyok, legyintesz és elviseled).
Indiában parázslanak a nyári, édes fények,
feledjük, búcsút mondunk a hitvány télnek,
s hallom, ahogy mondod: „nos, hát jól van”
- mosolyogsz, és furcsákat gondolsz rólam;
ám tudod, mennyire vágyom az örömökre,
s amit megcsillogtatsz - csillog mindörökre.
…de India messze van, itt most undok a tél:
és legszívesebben mindent színesre festenél,
készülhet bár sok fotógráfia s fényzár kattan,
de csak magány és sötét van: bonthatatlan…
[…]
Minden, mit látok,
szörnnyé feketül.
Ez az igazi átok…
Ketten. Egyedül.
Budapest, 2013. január 10.