Apám


Már egy éve, hogy meghalt, de még mindig magam előtt látom.
Öregen és betegen bámul maga elé, majd hirtelen rám néz. Én a kabátjait örököltem tőle, a bátyám a modorát és az indulatait.
Néha úgy érzem, hogy mintha egész eddigi életemben csak őt tiszteltem volna. Mindig vártam, hogy hazajöjjön, s mikor könnyed és elegáns mozdulataival belépett a szobába, máshova vágytam, minél messzebbre tőle.
Irigyeltem még öregsége idején is fiatalosan szép kezét, s ha gyengéd akart lenni, könnyű érintését.
Ma már nem teszi senki úgy fejemre a kezét, ahogyan ő tudta papos szelídséggel és ábrándos nyugtalansággal.
Halálában kiegyenesedett, mintha megnőtt volna. A halálhoz nem tudott felnőni, még a koporsóban is oly’ nyugtalanul feküdt, mintha arra várna, hogy valaki kivezesse a ravatalozó mohó közönyéből.
Ha visszagondolok rá, legtöbbször ülve láttam. Könyv volt a kezében, orráról előre csúszott ócska szemüvege, s ideges mozdulatokkal lapozott.
Már halála előtt fontoskodó részvéttel kezdtem temetni, s mikor meghalt, kerestem a módját, hogy feltámasszam, vagy csak megmentsek valamit belőle.
A könyveit olvasom, a szavait megidézem, a mozdulatai pedig a mozdulataimmá lettek.
Mikor gyermekként láttam hatalmas alakját, idegen volt. Férfikorom tavaszán félelmetes, s mikor elvénült benne a szív, esendő lett.
Lassan hozzáöregedett az aggastyán bútoraihoz, s azok részvétlenül figyelhették, ahogy elrohant ez a komor és kegyetlenül elvesztegetett élet. Az ő élete.
Mikor sokan éltek köröttem, gyakran jártam a temetőt. Akkoriban a halál ábránd volt, a koravénség izgalma. Ma a temető beköltözött a szobámba, s könyveim a polcokon úgy sorakoznak, mint a sírkövek az évtizedek polcain.
Esténként, ha lekapcsolom a villanyt, az apám ül a zongora előtti széken. Öregen és betegen bámul maga elé, de már nem néz rám. Nincsenek hirtelen mozdulatai sem. Egykedvű és szomorú. Hosszan elnézem okos fejét, melyből egy résnyit láttam, ahogy a koporsóban feküdt letakarva, elrejtve.
Most itt van mégis, s mintha az este magához ölelné ezt a csillogó nagy homlokot, s az utcai lámpák fénye a válláról a kezére csordogálna.
Jó lenne megszólítanom, de most sem tudom, mit mondjak neki. Már tanár voltam, s még mindig úgy álltam előtte, mint az ostoba kisdiák, aki még ahhoz is gyáva volt, hogy beismerje, nem érti a leckét.
Így vagyok ma is vele, az élet olcsó és ostoba feladványait ma sem értem. A vacogó kisdiák ma is felül az ágyában, s úgy nézi az apját, mintha az Isten jönne el esténként hozzá, hogy a hallgatásával megrója.
Néhány tucat fényképe idegennek mutatják. Szinte felém harsogja a fakón sárga lap: ez nem ő! Az aláírását megbámulom az egyik könyvében. Keresem ott is, de eszembe jut, a mozdulat hiába lebeg a papír felett, ha a papír minden percben tovább mállik, s benne a tinta fakul és elmorzsolódik.
Arra gondolok, ha meghalok, vajon én is így ülök-e majd a fiam ágya mellett. Én is öreg leszek és beteg, s nem merek majd az arcába nézni…