Lehulltak a lombok, foltos a járda,
eső kopog az ablakon,
dagad a híg föld, mint tészta a tálba’,
s mint egy állat a vad lakon,

vonyítva járom az esti utakat;
békétlenül, mert messze vagy,
- az ágakon néhány csillag fennakad,
mint fény, mi nagy űrt messze hagy.

Vöröslik az erdő, és zúg az alja,
- házak itt az égbe nőnek,
a világot a szél most felkavarja,
múlásnak és temetőnek.

Így az est a szívnek komor odva,
most levelet írsz, Kedvesem,
mint virág, hold nyílik az ablakodba,
és rám nézel még kedvesen.

1994