Gyászbeszéd
(vallás nélkül, hitközömbösségben elhunyt temetésén)
Ravatal. Gyertyák lángja. "Rekviem" a hangszórókból. Koszorúk, csokrok. Virágok színünnepe. Temetői csönd. A temető maga. Mi hozott ide most minket?
A ravatalon egy marék hamu. Annak van ekkora mágneses ereje, hogy maga köré gyűjtött minket? Marék hamu? Persze, nem olyan közönséges, hiszen, ami körül állunk, az valakinek a hamva. Ezért áll itt egy Édesanya, a Feleség, a gyermekek. Meg mi, barátok, ismerősök. Gyász bennünk, könnyek az arcunkon vagy csupán szívünkben. Őt siratjuk, vagy magunkat sajnáljuk? Legyünk őszinték. Magunkról essék előbb néhány szó. Mi, akik gyászolunk, emberek vagyunk. Mi is az ember? - tegyük fel a kérdést becsült halottunk hamvai mellett.
A kérdésre Pilinszky János szerint a legegyetemesebb válasz a sok ezer közül, hogy az ember "zavarba esett" élőlény. Se az Isten, se az állat, se a növény nincs zavarban. Egyedül az ember él örökös, belső zavarban... A beteljesülés és a megsemmisülés fenyegetése kettős hivatásában. - Urna, sírgödör, vége mindennek? Vagy teljessé válás, s amint a csecsemő felnőtté érik, az ember a halálsorsból kirepülve (biztonsági öv nem védi), valami tökéletességbe jut?
Mi mentesek vagyunk e zavartól?
Hogy mi az ember, arra egy másik, tudományosan igazolt megfogalmazást idézek: az ember az élőlények világában egyedül az animal racionális vagyis egyedül rendelkezik értelemmel. Gondolkozik. Semmiféle agy-tevékenységgel meg nem magyarázható szellemi tevékenységet folytat.
Az ember az élőlények közül egyedül rendelkezik értelemmel, és nem furcsa, hogy csak az ember temet? Az állatok világában ismeretlen a temetés... Az ember temet, vajon nem éppen azért, mert értelménél fogva több, mint por és hamu? (Nyelvünk döbbenetesen érzékelteti, nem mondja, hogy íme itt a halott hamuja, hanem szerettünk hamva mellett állunk.)
Eddig magunkról szóltam. Most róla. Legjellemzőbb volt rá, hogy szenvedélyes rejtvény-fejtő volt. Órákon, napokon át, éveken keresztül szórakozása, kikapcsolódása a rejtvények megfejtése volt. E nyugtalanságban vajon nem szunnyadt az emberi élet "rejtvényének" megfejtése is? Vajon a megoldások keresése nem utal valami szellemi nyugtalanságra? És ez a tevékenység csupán az élő test megnyilatkozása lett volna? És ez is hamuvá porladt?
Vajon az idős anyához lehajló szeretete is a lángok martaléka lett?
Hol van a hitvest ölelő szeretet?
Megszűnt volna végleg élete értelmét is adó rajongás gyermekei felé?
Hol van a derű, barátokat lelkesítő kacagás?
Hol van?
Szabó Magda, közismert írónő egyik interjújában mondotta: "Hogyha kérdeznék, özvegy vagyok-e, mondom: nem! Nem érzem magam özvegynek, érzem itt van velem, mellettem. Beletettem a legtartósabb dobozba: a szívembe."
Mindannyian együtt érzünk a családdal. És nem özvegyet látunk, nem árvákat. Lelkükben él, akit szerettek, (aki mint minden ember, nem halhat meg soha egészen!) és aki szülte őt, az anya, újra hordja őt szívében.
Mind a családnak, mind magunknak Rónay György költő tanácsát ajánlom: "Ne ásd fel a múltat a holtakért. Hadd pihenni őket csöndesen. Inkább várj. Előbb-utóbb maguktól jelentkeznek - szokásaik szerint..."
.........
Ravatal. Urna. Vonzást érzünk. Barátunk hamva mégsem csak hamu? - Majd ellobbannak a gyertyák lángjai. Hervadásba ájulnak a koszorúk virágai. Az ember "zavara" nem oldódik. Mint egyedül az élőlények közül, temet, és értelme suttogva tesz fel kérdéseket, és válaszért kiált!
Platonnal vallom: " Lehetetlen, hogy Isten létezzék.
Ám az is lehetetlen, hogy ne létezzék! "
Barátom, elköszönök és mondom neked: Immár lehetetlen, hogy létezzél - ám még inkább lehetetlen, hogy ne éljél.