A Rue Goudon volt egy aprócska templom.
Nem volt sokkal magasabb, mint a nem messze tőle álló szürke bérház. És ebben a templomban egyedült szolgált egy középkorú pap, Le pére Maurice. Kevés szavú és titokzatos ember volt, de azért én elmondom a történetét.

Valamikor Maurice D’Aurbeville-nek hívták. A Montmartre-on nevelkedett egy nem túl elegáns, mégsem szegényes polgári házban. Itt nőtt fel, bár később senki nem emlékezett rá, hogy milyen volt gyermeknek. Néha láttak egy sovány, nyúlánk fiút a többiekkel focizni az utcavégeken. Máskor az apjának a biciklijén hordta ki az újságokat 8 centimes órabéréért. Mulatságos látvány volt a magas és ócska biciklin, de érdektelensége miatt hamar el is felejtették.
Aztán néhányaknak még rémlett, hogy egyedül él egy tizennyolcéves fiatalember a régi házban, nem messze a Cimetiere Saint-Vincent-tól. Az anyja meghalt, az apját pedig egyre ritkábban látták errefelé.
Maurice D’Auberville-ről senki nem tudta, hogy miből él. Ha látták, akkor könnyed nyári öltönyében elsétált néhány utcányira a lakásától, hogy bámulja az embereket, esetleg a kávéház teraszán hagyott újságokat elolvassa.
Egy napon elhatározta, hogy regényt ír. De mivel eseménytelen volt az élete, így néhány semmitmondó oldalnál nem jutott messzebbre. Hiába figyelte az embereket, azok élete még inkább érdemtelen volt ahhoz, hogy megörökítse.
Aztán elfogyott a pénze, így beállt a Rue La Fayette-i szabászathoz kifutófiúnak. Más dolga sem volt, csak kihordani a ruhákat, de leginkább takarított az üzletben és a műhelyben. Egyre gyakrabban az üzlet előtti járdát söprögette fel napjában háromszor, ha hirtelen nem tudtak neki hasznosabb munkát adni.
Egy nap elküldték a La rue du Faubourg-Montmartre-ra, ahol egy elegáns női szabászat kirakatán felejtette a tekintetét. Mások is megálltak itt, hogy megcsodálják a divatos kalapokat és kosztümöket. Maurice azonban a kirakatrendező lányra figyelt fel, aki az üveg mögötti bábuk élettelen szomorúsága között maga volt az élet. Nem úgy, ahogy eddig elképzelte. Mert végre először nem nyüzsgést látott, nem lármát, rohanást, fontoskodó kispolgáriságot. Végre olyasmit talált, amit szépnek gondolt mindenféle fenntartás nélkül. Hosszú percekig csak állt, s szemét nem vette le a különös jelenségről. Nézte a lány fehér, formás karját, csinos lábát, karcsú derekát, a kéklő kis ingének nekifeszülő mellét. Leginkább a lány arca ejtette ámulatba. Mert ez az arc kimondhatatlanul gyönyörű volt. Nem is keresett szavakat e látványra. Hirtelen belényilallt a felismerés, hogy az el sem kezdődött regényírói pályája immáron véget is ért. Szükségtelennek érezte a nagy lírai vallomásokat, hiszen az egyetlen valódi költészet itt áll előtte.
Aztán a költői látomás hajlongani kezdett. Kecsesen és finom mozdulatokkal, de halvány nyugtalansággal is. És a fiú vele hajlongott a kirakathoz egészen közel lépve, s tette ezt olyan ügyetlenül, hogyha valaki meglátja, talán ki is nevette volna. De az emberek nem törődtek vele. Kivéve Madame Bruyard-t, aki váratlanul megjelent az ajtóban tetőtől talpig a múlt század avítt pompájában. És ez a borzalom teljesen felkészületlenül érte  Maurice D’Auberville-t.
- Maga meg, fiacskám, mint bámészkodik ott?
Az ilyen öregasszonyok előtt semmi nem marad észrevétlen, így a széplány iránti rajongása sem. Amint észrevette, hogy Maurice a kirakattrendező lányt bámulja, feléledt lelkében az összes szennyes indulat minden ellen, ami szép, nemes vagy maga a fiatalság volt.
- Aurore, maga meg jöjjön el onnan, eleget piszmogott már ott!
- Tehát Aurore-nak hívják – motyogta magának Maurice D’Auberville, s még mindig megbabonázva állt ott.
Este nem aludt, csak a szobájának az ablakából bámulta a magas ecetfát, mely méla undorral tekintett le a világra. Különösen az ilyen Maurice-félére, aki képes volt egyetlen pillanat alatt beleszeretni valakibe, akiről még azt sem tudja, hogy nem érzéki csalódás-e, s nem maga is egy kirakatban álló műanyagbábu, ami most a pincében ácsorog egy féllábú, cvikkeres, viaszból kiöntött vicomte és egy megtépázott szőrű, kitömött tigris társaságában.
Hogy megbizonyosodjék az igazságról, Maurice mindennap elment az üzlet előtt abban a reményben, hogy hetente egyszer megpillanthatja a lányt, Aurore-t, amint a kirakati babákon igazgatja a ruhákat. Talán három hét is eltelt, mire Aurore észrevette, hogy valaki közvetlenül a járda széléről bámulja.
Maga is visszabámult a fiatalemberre, akit semmilyennek talált előszörre. De ahogy egyre többször látta, rájött, hogy ez a fiatalember érdekes. Nem tudta megmondani, hogy miért, de érdekesnek érezte a szomorú arcát és ügyetlen mozdulatait. Mert a fiatalember nemcsak ott állt a járda szélén, hanem olyan tekintettel bámulta, amilyet azelőtt soha nem látott. S bár tudta magáról, hogy szép, a szépség számára nem izgalmakat, hanem mindennapos megszokást jelentett.
Hogy meddig tartott ez a komikus kapcsolat Maurice és Aurore között, talán már nem is fontos.
Szeptemberre járt az idő, mikor Maurice úgy döntött, hogy elég a sóvár pillantásokból, az álmatlan éjszakákból; felfedi a lány előtt, hogy mit érez. Ami nem volt könnyű, mert soha nem érzett ilyet ezelőtt. Régebben is tetszett neki más lány, a csinos Madmoiselle Pardou, a lányiskola tanítónője, s Yvonne, a szemközt lakó lány. De azok csak ábrándok maradtak, melyeket a tavasz fújt a szívébe, s az ősz már ki is fújta őket onnan, hogy más szívekben találjon nekik otthont.

Azonban ez mély és szertelen  szerelem volt.
Egy nap így szólt a lányhoz:
- Aurore, bocsásson meg nekem, de mindenképpen beszélnem kell önnel.
A lány nem ellenkezett, hanem csak annyit kért, hogy várja meg ebéd után.
Maurice izgatott volt, s olyat tett, amire korábban nem is gondolt. Elment a Rue Goudon sarkán álló kápolnába.
Soha nem látott még ilyet, mint ott. Hűvös falak nemcsak foltosak és elhanyagoltak voltak, hanem enyhén kormosak a sok gyertyafüsttől. Középen, az oltár felett egy feszület magasodott. Maurice megilletődve nézte a megkopott Krisztust, akinek az egyik festett szeme eltűnt az évek során, s a lábszárából is hiányzott egy darab. A részeg sekrestyés ejtette le, mikor takarította az oltár mögötti falakat. Maurice mégsem érezte nevetségesnek a látványt. Izgatottan nézett fel, s fogadalmat tett. Ügyetlenül, de mégis őszintén. Annyit kért, hogy Aurore szeresse néhány napig, mert akkor mindent megkap az élettől. Nem is mert hinni abban, hogy viszontszeretik.
Mikor megérkezett a közeli parkba, Aurore már várta. Szép őszi délután volt, melyben a színek lármái kiragyogtak a lombokból. A lány fehér kosztümben ült egy keskeny padon, s idegesen morzsolgatta ujjaival a himzett zsebkendőjét.
Nem sokat beszéltek. Nem is illet hozzájuk, a sok beszédhez túl fiatalok voltak. Aztán Maurice megfogta a lány kezét, s annyit mondott neki, hogy szereti. Aurore nem is értette, hogy miért, de ő is szerelmet vallott a fiúnak.

 
Mindennap elsétáltak a környező utcákon át egészen a Boulevard-ig. Két egyszerű szív, akik nem akartak többet, csak különcök lenni a saját üres életükből kilépve.
Maurice megváltozott. Csendes és jóságos lett mindenkihez. Mikor hazaért, hajnalig olvasott, hogy műveltnek lássák, s néhány óra alvás elég volt neki. A lakását tisztán tartotta, ahogyan a ruháit is. Szerényen, de elegánsan és unalmasan élt.
Egy nap Aurore elhagyta. Maurice nem értette, hogy mi történik körötte. Együgyű volt ahhoz, hogy belássa, formátlan lelkére mindenki ráunt. A tükörben eszmélt rá újra, hogy mennyire átlagos, hogy egy ilyen szép nő mellett mennyire jelentéktelen.
Egyszer kisétált a Gare du Nordig, s nézte a vonatokat, ahogy hozták és vitték az életeket és a sorsokat. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy az ő életét is elvihetné egy ilyen vonat. Zsebre dugott kézzel kelt át a síneken, s az esti gyors elől csak az utolsó pillanatban lépett el. Végül elutazott, s pap lett belőle. Nem elhivatottságból, csak bánatból. Rájött, hogy a szomorúság is egy vallás, melynek nincs istene. Így hát két vallás élt benne egyszerre. Az egyik szent és szelíd volt, a másik halk, de kétségbeesett.
Sok év telt el, s a bánat alatt megőszült, noha még negyven éves sem volt. A gyermekek szerették ezüstösen csillogó fejét, finom érintését, vékony ujjait. Az emberek pedig megcsodálták ebben az állandóan feketében járó papban a szikár egyszerűséget. Mindig halk volt, és még a mosolya is fáradt és tartózkodó maradt. És ez megnyugtatta az embereket. Emlegették is, hogy milyen jó papja van a falunak. De Maurice abbé egy napon visszakerült Párizsba, a Rue Goudonon álló plébániára.
- Fiam, ön valaha a Montmartre-on lakott. Most visszaküldöm oda, ahonnan jött! Azért teszem, hogy ott is szeressék az Istent és az Egyházat. Mert az ilyenek miatt szeretik és vallják meg a hitüket a jámbor lelkek!
Maurice abbé nem töprengett az élete változásán. Mindent elfogadott, hiszen aki képes a szomorúság örök átkát viselni, annak még az sem számított, hogy egy nap meglátta Aurore-t. Még mindig szép volt. Egyenes tartása, finom mozdulatai és elegáns ruhája egy pillanatra megrészegítette. Úgy, ahogy a tavasz beragyog a fasorok közé, s felhuhogja az apró és nedvességtől megdagadt bimbókat a lombtalan fákon.
Aztán észrevette, hogy Aurore kezét egy-egy gyerek szorítja kétfelöl. Szép gyermekek voltak okos ábrázattal és magabiztos mozdulatokkal. Majd egy kifejezetten szép férfi lépett Aurore mellé, s hosszan megcsókolta a lányt.
Maurice abbé újra Maurice D’Aurbeville lett. Bezárkózott a templomába, de nem imádkozott.
Aztán rájött, hogy nem történt semmi olyasmi, amit a lelke mélyén nem sejtett korábban. Arra gondolt, hogy ez így természetes; az emberek férjek és asszonyok lesznek, atyák és anyák, munkások és dologtalanok. Gyermekeket nemzenek, akik ugyanezt a pályát járják végig hat-hét évtized alatt. Csak a pap marad meg az öröklétnek. Kikezdhetetlenül és megcáfolhatatlanul.
A Montmartre ezen része nem tudott semmit arról, hogy a papjuk hogy él és mit érez. Szentnek látták, s még azok is hozzá vitték a gyermekeiket, akik egy cseppet sem hittek valami fensőbb hatalom igazában.
Egy nap Aurore is eljött hozzá, s bemutatta neki a harmadik gyermekét. Maurice szíve majd megszakadt, de az összes indulatát ügyesen elleplezte. Mosolygott, sőt  néha még fel is nevetett, ahogy Aurore kedvesen tréfálkozott a régi szerelmükön. Bár a lány barátságnak nevezte azt, a pap semmiféle módon nem jelezte, hogy fájnak neki ezek a szavak. 
- Úgy örülök, hogy láthatom… barátom – tette hozzá Aurore, s mintha egy kicsit elszégyellte volna magát.
Maurice pedig elhalmozta az asszonyt szavakkal. Néha nem ismert mértéket, hiszen minden szavát kifényesítette, s még inkább felcicomázta nyugtalanságának komor színeivel.
Egy áprilisi nap rosszul lett mise előtt. Az öreg sekrestyés csak annyit mondott neki, hogy múló rosszullét. Maurice elgondolkodott ezen a szón: múló. Örök és komor társa volt a múlás, s úgy érezte, minden múlik körülötte. De nem úgy, mint a normális emberek tudatában; alig láthatón. Egyszer egy hangyát nézett halk szavú prédikációja alatt, ahogy az percekig megy előre az ambó felé. Máskor egy madár szállt be a templomba, s néhány napra megtelepedett az öreg falak közt. A pap néha felnézett rá, ahogy az Úr testét felmutatta, s talán valami csodafélében reménykedett.
Egy április reggelen, mikor prédikálni kezdett, valami kellemetlen sejtelem tört rá. Nincs értelme élnie... Ez jutott az eszébe. Hirtelen összemérte az Istenszeretetét a veszteségével. És rettenetesen fájt, hogy magányosnak érezte magát itt is, ahova bemenekült a nagy és végzetes egyedülléte elől.
Ekkor váratlan dolog történt. Aurore eljött a szép és fiatalos férfivel, kit oly mélyen megszeretett egy ugyanilyen tavaszi napon. És velük voltak a gyönyörű gyermekeik is. Maurice irigykedve figyelte a férfit. Annak még most is fekete haja volt, s olyan fehéren csillogott a nevetése, mint a divatos filmek hírhedt csillagainak. Olyan volt az elegáns öltönyében, mintha egyenesen a mozivászonról lépett volna elő, hogy ránevessen a szerencsétlenekre és a gyengékre. Pedig kiváló embernek tűnt. De már nem fájt neki, ahogy ez a boldog és ismeretlen férfi magához öleli Aurore-t. Mert a lány az ölelésekben még inkább megszépült. Inkább az ejtette kétségbe, hogy eltűnt a régi sóvárgása. Nem tudta mire vélni, hogy miért hagyták cserben a régi fájdalmai. Félt, hogy közönyös lett.

Néha még látta ezt a boldog családot, ahogy azokon az utcákon sétálnak keresztül, ahol ő maga is évtizedekkel ezelőtt. 
Aztán elköltöztek a környékről, s Maurice abbéra ismét ráköszönt a szent magány.
Egy mise végén szorítást érzett a szívében. Szinte fuldoklott, de a liturgiát illőn fejezte be.
Egyszerre beteghez hívták. Elmosolyodott, mert az jutott az eszébe, hogy a betegség a testben áldás, a léleknek pedig átok.
Ócska biciklijén végigcsörömpölt a Montmartre sikátorain. Aztán a szíve tájékán erős ütést érzett. Fuldokolni kezdett, egyre nehezebben kapkodta a levegőt.Talán látta még a környező házak szétkuszálódó vonalait...

A holttest órákig feküdt egy utcasarkon.
Egy tántorgó alak felé legyintett. Mások pedig megjegyzéseket tettek rá.
- Ez se' szomjas már!
- Micsoda alak!
- Szégyentelen!
Mikor rájöttek, hogy meghalt, s nem egy részeges nyomorult, hanem a Rue Goudon utcai kápolna abbéja, sokan eljöttek, hogy megbámulják, hogy teszik be halottas kocsiba a sápadt, ijedt arcú Maurice abbét.
Az ócska kerékpárt napokig kegyeletből nem lopták el. Aztán a negyedik nap már az sem volt ott.

Aurore elköltözött Dél-Franciaország egyik kellemes éghajlatú városába. És többet eszébe sem jutott Maurice D’Aurbeville vagy Le Pére Maurice. De a Montmartre-on lévő szabászat kirakata sem, mely előtt egy sovány és félszeg fiatalember egyszer rálelt az evilági boldogságra, melyben jobban hitt, mint az öröklétben.

2011