„Aut prodesse volunt, aut delectare poetae…” szól a régi latin mondás, mely szerint kétfajta költő létezik: a hasznos és az, aki gyönyörködtetni akar.
Ez jutott az eszembe arról a vékony, kistermetű könyvről, mely olyan szerényen húzódik meg a könyvtáramban, mint annak alkotója tette ebben a világban.
A könyv címe: Katáng, s egy olyasvalaki írta, akit szerencsém volt személyesen ismerni.
Kovács János István míves és gazdag ihletű versei sorakoznak pontos és megcáfolhatatlanul művészi megteremtettségben. Olvasgatom ezeket a gondos és mérnöki igényességgel megírt verseket, s látom a Költőt, ahogy feléjük hajol, mint gondos apa a gyermeke fölé, hogy mielőtt magukra hagyja őket, elérzékenyülten végigsimítsa mindegyiket a tekintetével. Így látom Kovács Jánost, a Költőt és az Embert.
Ha valóságos magyar irodalom létezne ebben az agyonnyomorított országban, minden verse eseményszámban menne, s a haláláról tragikus szomorúsággal olvashatnánk az újságokban. De kevesen ismerték, s ez már önmagában tragédia jelenkori irodalmunkat figyelve. Nem tudott hasznos költő lenni abban az értelemben, ahogy a hasznosságot ma értik. Nem hiszem, hogy hangos szóval akart irányt mutatni a forrongó közállapotok idején. Ő a „másik” költőfajta volt. Az, aki gyönyörködtetni akart.
Vallom, a hasznos költők a jelennek írnak, a szépet megteremtők pedig a földi életünk határáig kísérnek el. Ő ilyen volt, s mindezt szerényen és szorgalmasan tette. Pont úgy, ahogy emberi tisztasága erre rendeltette.
Néha láttam csendesen olvasgatni a szobájában. Nem úgy olvasott, ahogy az emberek általában. Nem szórakozottan vagy a szórakozottság állapotát keresve. Mindig elmélyülten élte utolsó éveit a könyvek szelíd béklyójában. Mikor utoljára együtt vacsoráztunk, elnéztem nyugodt öregségében és már keletiesnek tűnő derűjében, csendes humorában.
Irigylésre méltón magas kort ért meg, s utolsó évében a tekintetéből nem a szorongás, hanem a teljes élet nyugalma áradt. Volt ebben a tekintetben már valami nem is evilági. Az az irracionális látás, mely azok sajátja, akikben a teremtés értése beteljesedett. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ragaszkodott az élethez is, mert polgári attitűdje arra kötelezte, hogy egy napot se hagyjon kihasználatlanul.
Vallom, hogy mégsem a nyers papírra rajzolt költeményeire volt a legbüszkébb. A költészetet lányában találta meg, akihez talán legszebb versét írta:

„Ha érem, ötven éve lesz jövőre,
hogy szép szemed ragyogva rám kinyitva,
tudatta vélem: itt vagy...énem őre...

Karomba kapva téged (ki tiltja?),
neved susogtam izgatott-rekedten,
kis Ancsa!... titkok égi, régi nyitja!”

(Anikó lányomnak)

Tele volt kosztolányis játékossággal, ugyanakkor már-már az outsiderekre jellemző túl szigorú műgonddal. Tiszta jambusi sorai nemcsak a költői pontosság iránti csodálatát mutatják. Jobban az örök poétai kételyt, a Herediák és a Babitsok formakultuszát, mely retteg minden múlandóságtól, szétfolyótól, ötletszerűségtől. Polgár volt költészetében is, nagypolgári tudatosság, pontosság, szorgalom és valaminek a megmentési szándéka, mely még innen van a formán; s mely már messze meghaladta az ittmaradottak önhitt és korlátolt lelki törpeségét.
Kilencvenhárom éves volt. Ha valami nagyon emberi dolgot kellene mondanom róla, önmagamat kell ismételnem. Nem ismertem oly mélyen, hogy az igazság felelősségével méltassam. Ezért a tiszteletem felelősségével teszem. 
Amit tudok róla, hogy szeretett. Szerette a verseket, a művészetet. Finom és nemes artisztikum birtokosa volt. Szerette az életet, s az Élet is nagyrabecsülhette, hisz sok évet adott neki. Szerette a gyermekét, s nem túlzok, ha azt írom: végtelenül. Tudom, a lánya miatt nem akarhatott megválni a sok szenvedésével terhes életétől. Hiszen melyik művész tudja elengedni a fő művét a szenvedések idején is. És melyik apa tudja elengedni a gyermekét a legmélyebb fájdalmak közt. Az élet láthatatlan, de mégis biztos kötelékei ezek. És hiszem, hogy ezek idekötözik. Hozzá és hozzánk. A költő ecsetjével és festékével: a szavakkal.

A szavai, melyeket sírjára szánt, egyetemesek. Nem önmagának és nem magáról szólnak. Önzetlenül a maradóknak. Ahogy az igazi költők és az igaz emberek tették és teszik:

„Látogató, ha megállsz e helyen, könnyet sose ejtsél,
mert nem a szellemeké, csak poromé ez a sír.
Hogy mi a tény, a való, az igazság, tudd meg e versből:
itt ér véget az út, ámde nem itt van a cél!”

(Sírfelirat)

2013. június 5.