Charles Baudelaire: Köd és eső

Múló ősz, tél, s tavasz, tájad sárrá mered.
Bús, bódító idő, vágylak, mint szerelmesed.
Dicsérlek, amiért fáradt agyam és szívem
fölé az éj ködét teríted oly’ szelíden.


E végtelen tájon kavarog még szeled,
acsargó szélkakas hangja most fémesebb,
s a lelkem tavasznak tüzén nem csügg oly híven,
mint most, mikor létem sötét szárnnyá hevítem.


Nincs édesebb e bús szívnek, mi a gyásztól fáj,
min az örökös fagy, mely a széltől sodorva
örök múlás, sápadt évszak, s örök mogorva,


mint éji tájad, mit árny leng be és homály…
- Vagy holdtalan estén - felettünk lomha fátylak -,
megbújva egy ágyon, hová odavágylak.


 


Brumes et pluies


Ô fins d'automne, hivers, printemps trempés de boue,
Endormeuses saisons ! je vous aime et vous loue
D'envelopper ainsi mon coeur et mon cerveau
D'un linceul vaporeux et d'un vague tombeau.


Dans cette grande plaine où l'autan froid se joue,
Où par les longues nuits la girouette s'enroue,
Mon âme mieux qu'au temps du tiède renouveau
Ouvrira largement ses ailes de corbeau.


Rien n'est plus doux au coeur plein de choses funèbres,
Et sur qui dès longtemps descendent les frimas,
Ô blafardes saisons, reines de nos climats,


Que l'aspect permanent de vos pâles ténèbres,
- Si ce n'est, par un soir sans lune, deux à deux,
D'endormir la douleur sur un lit hasardeux.