A lelkem homlokod felé, hol a sápadt Ősz
szelíd szeplőivel – szép húgom -, még elidőz,
tündér tekinteted szent égi útjain
úgy bágyadoz, mint a bús park kútjain
a fehérlőn kegyes sóhaj, és oly halkan,
mint Október, ahogy az Égbe vágy e parkban,
ki  magát keresve a mélabú kegyence,
és tükre lesz e holt vizű, komor medence,
hol a múló lomb bús halálát rángja itt,
hogy  fellobbantsa a tűnő nap lángjait.

Soupir

Mon âme vers ton front où rêve, ô calme sœur,
 Un automne jonché de taches de rousseur,
 Et vers le ciel errant de ton œil angélique,
 Monte, comme dans un jardin mélancolique,
 Fidèle, un blanc jet d'eau soupire vers l'azur !
- Vers l'azur attendri d'Octobre pâle et pur
 Qui mire aux grands bassins sa langueur infinie,
 Et laisse, sur l'eau morte où la fauve agonie
 Des feuilles erre au vent et creuse un froid sillon,
 Se traîner le soleil jaune d'un long rayon.