2. Gottfried Benn - Morgue und andere Gedichte - Hullaház és más költemények 1912

 

1866-ban született Gottfried Benn, ugyanazon évben, mikor megjelent Paul Verlaine első kötete, a Szaturniszi költemények.

Gottfried Benn apja, Gustav Benn protestáns lelkész, ki Svájcból vesz magának feleséget. Szegény lelkészi hivatala miatt egy apró gazdaságot is működtet, hogy a családját eltarthassa.
Az apa, aki nemcsak mély pietizmussal átitatott férfiú volt, de patriarchális személyiség is, nem tűrte az ellentmondást, ezért fiával hamar elidegenednek egymástól.
Az anya jóságos, tiszta teremtés, akit hamar megtámad az emlőrák, hogy felfalja ezt a gyenge szervezetet.

Homlokomba vájt sebként viszlek,
gyógyulhatatlan mély vájatként.
Nem mindig fáj. És nem csordul
rajta át a szív a halálba.
Csak olykor vakon megérzem a számban
lobbanó vért.
(Anya)

Ich trage dich wie eine Wunde
auf meiner Stirn, die sich nicht schließt.
Sie schmerzt nicht immer. Und es fließt
das Herz sich nicht draus tot.
Nur manchmal plötzlich bin ich blind und spüre
Blut im Munde.
(Mutter)

Az édesanya súlyos betegsége idején a rettenetes kín az anyát és a fiút összeköti, de az apát és a fiút kapcsolatát eloldozza. Ugyanis az apa vallási okokra hivatkozva megtiltja a morfiummal történő fájdalomcsillapítást.
Az asszony halála után Benn konviktusban tölti a gimnáziumi éveit. Gyógyszerész szeretne lenni, s az antik nyelvekből kiemelkedőn teljesít, míg a többi tantárgyból közepes. Az apja nem kívánja a fiát a költséges gyógyszerészi pályára engedni, s inkább utódját látja benne, s emiatt a fiát teológiai fakultásra iratja. Az ifjú Benn azonban a katonaorvosi pályát választja, s talán éppen az atyai kényszer viszi messzire a hittől.

Általában a német kritika expresszionizmust említ Benn-nel kapcsolatban, de sokkal inkább jellemző az induló költőre a naturalizmus egy extrémebb változata. Bizonyára Baudelaire hatalmas kötete, a Les fleurs de Mal nagy hatással van rá, s onnan is az Une charogne (Egy dög), de legalább annyira Zola olyas regényei, mint a Lourdes vagy az Összeomlás.
1912-ben jelenik meg a Morgue und andere Gedichte (Hullaház és más költemények) ötszáz példányban.
Vékony kötet volt olyan mély és borzalmas tartalommal, mely annak idején nemcsak megdöbbenthette az olvasókat, hanem fel is háborította. Benn sikeres bőrgyógyász és orvos volt, kinek világlátása a múltbéli események és a mindennapi rutin hatására borússá és kegyetlenné vált. Ezért válhatott kötetének legelborzasztóbb mondanivalója az ember anyagszerűségében való pusztulása. Nincs benne semmi germán összefogás, élmény, idealisztikus megtisztulás. Kötetének oldalain halottak jelennek meg pusztuló, elbomló, szétrohadó anyagszerűségükben. A kiábrándultsága nem hétköznapi volt, hanem transzcendens méretűvé növesztett fájdalom. Benn nem részvétlen volt, hanem a német misztikus részvét nála az egész világirodalom legtragikusabb látása.

A lány a nád közt oly hosszú időn át
hevert szerterágott szájjal.
Mikor feltörték a mellkast, előtűnt a lyukacsos nyelőcső.
Végül a rekeszizom alatti mély üregben
patkánykölykök fészkére leltem,
s benne húgocskájuk halott volt.
A többi májat s vesét rágcsált,
s szopták a fagyos vért;
és szép és gyors haláluk volt.
Mindegyiket vízbe dobták
Oh, hogy visongtak a kicsi szájak!
(Szép ifjúság)

Der Mund eines Mädchens, das lange im Schilf gelegen hatte,
sah so angeknabbert aus.
Als man die Brust aufbrach, war die Speiseröhre so löcherig.
Schließlich in einer Laube unter dem Zwerchfell
fand man ein Nest von jungen Ratten.
Ein kleines Schwesterchen lag tot.
Die anderen lebten von Leber und Niere,
tranken das kalte Blut und hatten
hier eine schöne Jugend verlebt.
Und schön und schnell kam auch ihr Tod:
Man warf sie allesamt ins Wasser.
Ach, wie die kleinen Schnauzen quietschten!
(Schöne Jugend)

E költemény zsenialitása a világ koncentrikus látásának metafizikai szintre emelése. Hiszen a holttestben patkányok élnek, de a holttest mégsem a továbbélés lehetősége, hanem a hosszúra nyúlt agónia helyszíne. Így lesz az egész világból hullaház.

Megfúlt sörkocsisofőrt emeltek a boncasztalra.
Valaki egy halvány őszirózsát erőltetett
az összezárt fogak közé.

A mellkas vonalánál,
a bőrrész alatt
egy hosszú szikével
kimetszve a nyelvet s a szájpadlást
oly erővel nyomtam, hogy az belecsúszott
az agyvelő kisagyrészébe.
A mellkasüregbe csomagoltam
fagyapotba téve,
mikor összevarrták.
Vedeld a vért e Vázádban!
Béke veled,
őszirózsám.
(Őszírózsám)

Ein ersoffener Bierfahrer wurde auf den Tisch gestemmt.
Irgendeiner hatte ihm eine dunkelhelllila Aster
zwischen die Zähne geklemmt

Als ich von der Brust aus
unter der Haut
mit einem langen Messer
Zunge und Gaumen herausschnitt,
muss ich sie angestoßen haben, denn sie glitt
in das nebenliegende Gehirn.
Ich packte sie ihm in die Brusthöhle
zwischen die Holzwolle,
als man zunähte.
Trinke dich satt in deiner Vase!
Ruhe sanft,
kleine Aster!
(Kleine Aster)

Itt ugyanazt a filozófiai sorsproblémát mutatja meg Benn, mikor a haldokló virágot a halott test vázájába helyezi. A virág még egy darabig élősködik, hogy a bomló szervek rongyai közt maga is szétfoszló anyaggá váljék.
Benn minden patetikus hang és szólam nélkül mondja el mindezt, s olyan látszólagos részvétlenséggel, mely sokakat megtévesztett. 

Másik nagy újítása, hogy ezen versekben ott van a rég letűnni látszó balladai hang, de nemcsak a kívülállóság előadásmódjától oly statikusak ezek a költemények, hanem a tárgyilagosság fénytelen hangjaitól is. A szereplők holttestek, bomló, rothadó anyagok, melyek mögött semmiféle lélekszerűség nincs. Mintha ez a nagyon mélyen német költő a német szellemi ideák mindenekfölött-valóságát zárná le véglegesen.

Némelyik verse már-már a groteszkségig fokozódik. Mégis a tragikum olyan erős és olyan intenzív, hogy a groteszk tragikummá súlyosbodik. Ilyen a Körforgás (Kreislauf) című verse, melyben egy hullaszállító egy egyfogú szajhának kiveri az arannyal tömött zápfogát, hogy majdan egy kocsmában mulatozzék annak árából.

A kötet leghatalmasabb verse a Mann und Frau geh’n durch die Krebsbaracke (A férfi és a nő átmegy a rákbarakon).

Der Mann:

Hier diese Reihe sind zerfallene Schöße
und diese Reihe ist zerfallene Brust.
Bett stinkt bei Bett. Die Schwestern wechseln stündlich.

Komm, hebe ruhig diese Decke auf.
Sieh, dieser Klumpen Fett und faule Säfte,
das war einst irgendeinem Mann groß
und hieß auch Rausch und Heimat.

Komm, sieh auf diese Narbe an der Brust.
Fühlst du den Rosenkranz von weichen Knoten?
Fühl ruhig hin. Das Fleisch ist weich und schmerzt nicht.

Hier diese blutet wie aus dreißig Leibern.
Kein Mensch hat soviel Blut.
Hier dieser schnitt man
erst noch ein Kind aus dem verkrebsten Schoß.

Man läßt sie schlafen. Tag und Nacht. - Den Neuen
sagt man: hier schläft man sich gesund. - Nur sonntag
für den Besuch läßt man sie etwas wacher.

Nahrung wird wenig noch verzehrt. Die Rücken
sind wund. Du siehst die Fliegen. Manchmal
wäscht sie die Schwester. Wie man Bänke wäscht.

Hier schwillt der Acker schon um jedes Bett.
Fleisch ebnet sich zu Land. Glut gibt sich fort,
Saft schickt sich an zu rinnen. Erde ruft.

A férj:
Ez a sor itt szétrágott ölek, és
ez a sor oszló mell. Ágy bűzlik ágy
mellett. A nővér óránkint cserél.

Hajtsd fel nyugodtan ezt a takarót.
Látod: e kupac zsír és rothadó nedv
egykor nagy volt egy férfinak.
S úgy is hívták, hogy mámor és haza.

Jöjj, nézd ezt a heget a mellen. Érzed
a puha csomók rózsakoszorúját?
Csak tapints rá. A hús puha s nem érez. –

E nőnek szinte harminc teste vérzik.
Emberben ennyi vért? Soha. –
Ennek előbb még
gyereket vágtak ki rákos hasából. –

Altatják őket. Éj-nap. Az újaknak
azt mondják: ez a gyógyálom. –Vasárnap,
vizitkor, kissé enyhébb az adag.

Táplálék? Nem, már alig fogy. –A hátuk
sebes. Látod a legyeket. A nővér
néha lemos. Ahogy padokat mosnak. –

Itt már sír reng minden ágy körül.
A hús sárrá terül. A hő tűnik.

Nedvek csörgedeznek szét. Hív a föld.
(Fordította: Szabó Lőrinc)

Benn költészetében többször is visszatér az anya, a halálos rákbeteg anya víziója, s magának az anyaságnak a képe. Ilyen szempontból Benn írásai mindenképpen József Attila költészetével rokoníthatók, de Benn sokkal látensebben jeleníti meg az anya képét. Költői attitűdjéhez jobban illik a teljes szenvtelenség, s a valódi anyakép teljes kizárása. Ez nem avantgárd vagy expresszionista eszme volt, hanem Benn sajátos és egyedülálló költői világképe azzal a paradox helyzettel, hogy a nagy hallgatás sokkal mélyebb traumákat hordozott, mint amit ki tudott volna fejezni. Ezért lett költészete a világlátás negatív tendenciája.

Senki nem írt nála intenzívebben az elmúlásról. Nemcsak a halál foglalkoztatja, hanem a halálba való átmenet. A test végső rángatózása, az ember önmegadása. Talán önfeladása is.Ez a fajta intenzitás túlmutat a modern nyelviség eszköztelenségén. Ilyen szempontból Benn korai, 1912-es kötete az anyaság feldolgozhatatlansága miatti misztikus embertelenség felépítése

3. Komjáthy Jenő – Homályból 1895

Komjáthy mint költő, azon a napon született meg, amelyen Komjáthy mint ember – meghalt.
Ez az állítás csak részben lehet igaz, hiszen egyetlen kötete halálának napján jelent meg. És amilyen meglepő volt a halála, olyan meglepő ennek a költészetnek a létrejötte is. Hiszen senkihez nem hasonlítható itthon, s csak némi erőszakolt analógiával tudjuk Madách Imréhez és az utána jövő Harsányi Kálmánhoz hasonlítani.

Abban a korban alkotott, melyet irodalomtörténet-írásunk a magyar lótuszevő kornak nevez, s melyet mások kopárnak, színtelennek látnak. Tudósaink Vajda-Komjáthy-Reviczky hármassá egyszerűsíti ezt a kort, s e háromban a nagyok előkészítőit látják. Különösen Vajdában Adyét.

Különös analógiára ad lehetőséget, ha Adyt és Komjáthyt egymás mellé helyezzük. Vajda akaratos, erős egyéniség volt óriási önbecsüléssel. Szerelme is végzetes volt, ahogy egész lénye. Kozmikussága látványos és keresett. Komjáthynak semmi köze nem volt az evilágihoz. Míg Vajda szerelmében volt valami sátánosság, addig Komjáthyé mindenben idealisztikus, az evilágitól elszakadó tudattal létezett. Ezért is olyan szimbolikus élete és halála a választott verseskötete címének optikájából. Mert Komjáthy halálával kilépett a homályból, a földiből. Megdicsőülése ugyan nem következett be itt, s a feltámasztására tíz évet kellett várni.

Mint Byron és Shelley – úgy állnak egymás mellett Vajdával. Természetesen más korban, erejük és lehetőségeik kisebb és közelibb dimenziói közt. Bár Vajda részben még a Nyugat nagy szimbolistáit is megelőzte szimbolikájával; a légüres magyar térben ő sem lehetett több, mint egy keserű, megtört és introvertált poétája önnön korának. Komjáthy lebegése hasonlatos volt a másik angoléhoz. Egyiküket sem kötötte semmi földi, mindketten távol voltak saját fizikai valóságuktól. Szellemük és tragikumuk is hasonlatos volt. S bár Shelley harminc évesen hal meg egy tragikus balesetben, Komjáthy halála is legalább annyira váratlan és hirtelen volt. És ő is ifjúságának tüzében égett el fénytelenül és alig észrevehetően.

A villám és a fény szárnyán jövök
Hirdetni az igazságot közétek.
Sugár vagyok a vértenger fölött,
Szivek fölött, kiket ízekre tépett
Balhit, rajongás, szolgaszenvedélyek;
Élő vagyok a bús árnyak között.

Előttem a kisértet-múlt remeg,
Amerre járok, ott lehull a járom,
Áldott utamra rózsát hintenek.
A régi kor világot mindenáron
Lerontom én, és bízva, égve várom
A büszke kort, mely korokat temet.
(Az újkor szelleme)

Már itt is látszik a Shelley-attitűd. Erély, hit és lebegés. Hite azonban másfajta istenséghez köti. Az emberi szellem erőforrásaiból transzponálja valami ősi és keleties nyugtalansággal. Ugyan Shelleyvel is kapcsolatot tart, de könnyű észrevenni benne Schopenhauer és Nietzsche hatását, s a modern gnoszticizmus hatását.

A tudást hirdetem! Temploma épül,
Oltárán a világosság lobog.
Ki elszédül forró lehelletétül,
Kinek keblében gyáva szív dobog,
Ki búvik a naptól, az veszni fog;
Megsemmisül, mert elsötétül.
(Az újkor szelleme)

Istensége már az ember teremtő energiái és akarata. A tudás mindenekfelett, de mégsem olyan lapos ábrándokkal, ahogy a pozitivizmus szegényítette a kor filozófiáját. Nála az emberben lévő tudás nem profán és anyagszerű, hanem isteni még úgy is, hogy a tételes vallási tanításokkal sem tart kapcsolatot.

Keresd az Istent! Szállj le önmagadba,
S amit szétboncol a kegyetlen ész,
Alkosd egésszé fensőbb gondolatba,
Magasb egységbe fűzd, mit fölmetélsz.
Szívtengered gyöngyével szállj magasba:
S az örök hatalmak képmása léssz!

Keresd az Istent! Mindenütt keresd,
De mindelőtt kutasd, fürkészd magad!
S bár válladat görnyeszti a kereszt,
Lelked magas mélységekig ragad:
Boldog, ki látod és átérzed ezt:
Légy, mint az Istenek, bölcs és szabad!

Istenné lenni! Egyetlen, dicső cél!
Hisz öntudatlan minden erre tör.
Az atom; mit magányba rejtve szőttél,
A végtelen szivébe átömöl,
Az eszmekéjt fölváltja tettgyönyör,
Életvalóra vál az őserőnél.

A gondolat a legnagyobb erő,
Mindenható te vagy csak, istenszeme!
Az álomész világot szervező,
Mit alkotott nincs abból semmi veszve,
Hiába szögzitek vadul keresztre,
Kitör sírjából a világverő.
(Az újkor szelleme)

Az irodalomtörténet részben igazságtalan vele. Pintér Jenő hatezer oldalas irodalomtörténetében másfél oldal jut neki, s a katolikus kritika Alszeghyvel hamarabb felfedezi, mint a kor szemlélői. És leginkább az írók. Rákosi Jenő, majd Babits és a hányattatásukban közös sorsot látó Juhász Gyula. S természetesen Ady, aki nagyságában képes volt meglátni mások nagyságát is. Aztán végül Várkonyi Nándor, s leginkább Horváth János adnak helyet neki irodalmi emlékezetünk homályos oszlopcsarnokai közt.

Lázadása az emberi szellemtörténet vertikális síkján keresztül ment végbe. Hitt az elfeledett ősi tanokban, s hitt a modern filozófiában, melyről hitte, hogy rátaláltak erre a nagy Tanra. Soha nem volt hitetlen, a modern teologizmussal állt harcban a régi teologizmus megújítása nevében. Lelkében ősi keleti és modern tanok a Zoroaszter-kultusztól Nietzsche szelleméig ér. Hatalmas olvasottsága, műveltsége nem tartott közvetlen kapcsolatot hazájának sorsával. Inkább előle menekült. De akkor sem tévedünk nagyot, ha bármely ország bármely korából is oda jut, ahova a magyar sivatagból jutott. Mindezek mellett valljuk, hogy magyar fajisága okán találhatott vissza az Ős-kelet nagy misztériumához.

Boruljon életemre átok,
Mint nemes ércre a salak,
Raboljátok ki a világot:
Csak téged, Isten, lássalak!

(…)

Csak árnyamat dúlhatja szégyen,
A fényt magammal hordozom,
Szivembe van beírva mélyen
A boldogság, a hatalom.

(…)

Kit ti szerettek, meg van ölve;
Üldözzetek, mit bánom én!
Az eszmehon enyém örökre,
Enyém a hatalom, a fény!

Élete nem volt boldogtalan. Még azzal sem tévedünk nagyot, ha sokkal boldogabb volt, mint kortársaié. Vajda űzött, kitagadott lélek volt, örökké boldogtalan. Madáchot cserbenhagyta felesége, s ami a legfájóbb, nőgyűlölővé tette. Reviczky még a krisztusi kort sem érte meg, s szerelmében is ott volt a tragikus menekülés. Ezzel szemben Komjáthy társasági élete Madách Aladárral, Palágyival, Reviczkyvel kongeniális társaságot adott neki. És feleségül vette élete nagy szerelmét, aki művének második kiadását egyengette és gondozta.
Márkus Gizella iránt érzett eksztatikus szerelme ihlette az Éloa-ciklust. Éloa részben a gnosztikus tanok által vallott női istenség megfelelője. Részben Komjáthy Alfred de Vignynek, a Farkas halála költőjének poémájából származott. Komjáthy számára nemcsak az emberi lét férfi-női kettősségének misztikuma volt fontos, hanem a megváltás-tan is. Éloa Krisztus könnyéből született angyali lény, aki a Sátán szeretője azért lesz, hogy megváltsa azt. Komjáthy szentté magasztosított asszonyában talán önsorsát látta így.

Árad a lényem a térbe tova,
Messzire, senki se tudja hova.
Megnövök, érzem a büszke tusán,
Fölmagasulva halálom után,
Megsokasul körülöttem az élet,
Ha Szerelemnek a lángja eléget.

Megnemesülve kitágul a kör:
Bennem is isteni véred ömöl,
Tűzviharidnak a lelke lobog,
Tűzgyönyörödnek az ajka vagyok.
Nem szünöm áldani szent neved itten,
S hinni tebenned igaz, örök, Isten!
(Szerelem)

Komjáthy tekintélytisztelő és tekintélyt adó családból jött. Az ifjú költő azonban nem hasonlított az atyjára. Mikor ifjúsága idején megszökött, az apja rendőrökkel hozatta vissza Hamburgból. Tanulmányait megszakította, s mikor öngyilkossággal járó botrányba keveredik munkahelyén, a fegyelmi bizottság nemcsak azért lép fel ellene a legszigorúbban, mert felelősnek érzi Komjáthyt a tragikus halálesetben. Még inkább azért, mert Komjáthy megvető és tiszteletlen magatartása önmaga ellen tüzeli az iskolaszéket.

A családnak menekülnie kell, s mikor Komjáthyék megérkeznek Szenicére, ugyanazt a kitaszítottságot élhette át. amit később Juhász Gyula. Betegsége váratlan volt, magánya az idegrendszerét tette tönkre.
Pesten kezelik az idegbántalmai miatt, de az újév negyedik hetében hirtelen meghal. Még harminchét éves sem volt. Öt gyermeket hagyott maga után, s földi élete nagy szerelmét. De már kilépett a homályból, hogy lerázza földi életének salakját. Temetésén összesen négyen vannak jelen. Közülük az egyik, árván hagyott gyermeke.
Halála után felesége, majd barátai igyekeznek az életművet megmenteni. Azt, melyet a jelenkor sem értékel vagy lát annak, amilyen fényes és nemes veretű az.

Ki fény vagyok, homályban éltem,
Világ elől elrejtezém.
Nagy, ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.

Míg más napok ragyogtak egyre
S imádta őket mind a nép;
Addig szivem nem látta egy se,
Nem érzé tiszta, nagy hevét.

Sugaramat nem verte vissza,
Magamban égő láng valék;
Világomat gyönyörrel itta
Csupán a könnyü, tiszta lég.

Csupán a boldog csillagokra
Néztem föl a nagy éjszakán,
Velük keringve és lobogva
Epedtem fensőbb lét után.

De mostan szívem szerteárad,
Gátját szakítva szétömöl,
Keresve földi, égi társat,
Kire borulni szent gyönyör.

Melege, fénye széjjelomlik
Elűzve a sűrű homályt,
És millió sugárra foszlik,
Hogy minden szívet járjon át.

Rohanj a lelkek tengerébe
Lelkem, te büszke nagy folyam!
Szakadj a boldog összeségbe,
Hová minden világ rohan!

Halj át az élet-óceánba
És mindenekbe halva élj!
A szellemek rokon világa
Szavadra rég figyel: beszélj!

Ölelni vágyom a világot
És sírni milliók szivén!
Beoltani e tiszta lángot
Vágyom milljók szivébe én.

Ó, jöjjetek velem repülni,
Velem zokogni, zengeni,
Egy érzelemviharba dűlni,
Egy indulatba rengeni!

Szivembe hordom én e lángot,
Szivembe hordom a napot:
Ó, gyújtsatok rokon világot!
Én látok; ti is lássatok!
(Homályból)