Minden
jelentős nemzeti irodalomban megszületik a homo poeticus - a költői költő -, ki nem harcos
próféciák vagy az udvari széptevés boldog álmait szövögeti, hanem a dolgok,
tárgyak, jelenségek, napszakok szépségét festi vagy énekli azelőtt soha nem
létezett harmóniákkal.

Ilyen
volt az angoloknál Keats, a németeknél Hölderlin, a franciáknál Heredia, és
ilyen volt a magyar irodalomban Tóth Árpád.

Szelíd
és törékeny alakjában nemes és tiszta párákkal egyesül az assisi
szegénységideál egy ősi és keleti szemlélődés képességével.

Szinte
minden verse festmény, csendes és elégikus ábrándozás, nemes és tiszta
színéhséggel és páratlan melódiájú hangkultusszal.

Alakját
nemes és csendes tűnődés és kegyelemszerű jóság emeli a legtöbbek fölé;
költészetét pedig a díszletszerű szépségek mögötti mély és őszinte fájdalom.

Nemcsak
az irodalom nagy őrültjeinek van előnye az úgynevezett normális költőkkel
szemben, hanem a halálba készülőknek is. Ahogyan Keats, úgy Tóth Árpád is a
tüdőbaj perzselő igája alatt fogyott el, hogy elpárolgó életéből itt hagyja a
színek és a formák utolérhetetlen ideáját.

Soha
nem osztotta meg a közönséget, esztétikum, pártállás vagy más affinitások
ellenére is mindenki szereti és becsüli, s mindig is lesznek rajongói, míg az
emberiség fogékony lesz a szépségre, a csillagok járására, az alkonyatok lomha
és bohém játékára, a parkok, fasorok, kertek lágy, őszfényű csendjére.

Életében
és a halálát követő néhány évtizedben rendkívül igaztalan volt a kritika vele.
Szerb és Pintér szinte alig említik, Schöpflin hideg mértéktartással ír róla.
Csak Várkonyi és Féja Géza értik meg nagyságát. De még az őt megértők sem
méltányolják eléggé a Hajnali szerenád kötetének egészen új verseit. Békés és
szelíden panaszos impresszionistát látnak benne, aki egy stilizált világot
teremt magának, hogy eldadogja benső fájdalmát. 
A legtöbbek megérzik benne az óriást, de festőiségét és hosszú,
vigasztalan melódiáit túlságosan teátrálisnak értik, a tárgyiasított esztétikum
és az énkultusz közötti kötéltáncost látják e versek írójában.

Jó
nékem ez a zaj s e sok setét dolog.

A
lelkem, a lankadt, fekete rózsa

Szelíden
hervad itt... és elborongva

Egy
kicsi, vézna testre gondolok,

Mely
már halott, s arra: mi vár reám?

S
mivégre ezek a beteg dalok?

(Kisvendéglőben)

Ha
valaki a fülével is hallgatja e poétikus vallomásokat, Chopin vagy Fauré
noktürnjei jutnak az eszébe. Ez a liturgikus érzékenység néha már túlságosan is
femininnek tűnhet. Mégsem érezzük férfiatlannak ezeket a költeményeket. Inkább
egy halk és rezignált férfiasság zsoltárai szólalnak meg. Olyasvalakié, aki még
nem készült fel a halálra, s fájdalmai túl intenzívek a lemondáshoz.

S az
én sorom? Néhány szomoru lánynak

És
fáradt úrnak megtetszik a lelkem

Egy-két
percre; s unottan és betelten

Eldobnak,
s hűs klasszikusokra vágynak.

(Kisvendéglőben)

A
kötet másik versében talán már a korai olvasmányélmények – Verhaeren és Georges
Rodenbach  hatása is észrevehető. Az
emberen túli magány, mely a tárgyakat, bútorokat és szobákat is fellelkesíti. A
tárgyak hallgatag társai a költőnek, s túlnőnek tárgyi mivoltukon. Saját
érzéseik és észlelésük van, s valamiféle filozófia is körbelengi őket. Titokzatos,
de megértő társak a magányban.

Európában
talán az amerikai Prentice Mulford felfedezése hatott leginkább, aki szerint a
ház, a szobák és a bútorok megmutatják az ember legbensőbb titkait,
személyiségének elszórt lomjait.

Másik
szobádban ódon ágy legyen,

S
mint téli síkra ejtett ékszerláda,

Ferdén
a hóba fúrva, kifosztva és kitárva,

Heverjen
drága tested a tiszta lepleken.

Kis
asztalodon könyvek legyenek,

S
míg bennük lapozol lágy, lassu ujjaiddal,

Itasd
meg illatos és könnyes dalaikkal,

Itasd
meg csendesen, s ringasd el lelkemet...

(Szobák)

A
belső terek különösen foglalkoztatták, hiszen ezekben a terekben a
szinesztéziák felbuzognak, mint eleven forrásból a túlélés vágya. Így jelennek
meg ezekben a sápadt, elfüggönyözött szobákban a fények illata, vagy a hangok
színei, mozdulatai.

Néma
volt s elhagyott volt a kis szobában minden,

S a
fakó aranyszínü alkonyatban,

Mint
beteg princ a díszes, halk fogatban,

Lankadt
illatok nyujtóztak szelíden.

(Egy leány szobájában)

És
ott a titok, az olcsón vett szerelem, a vágyak vásárolt beteljesülése. Vajon
van-e beteljesülés, mikor az ölelés akarata nem a szívben fogant.

Mennyi
puha szimbólum, s mennyi szeretetvágy zendül e lélek magányos húrján.

Sok
vád érte Tóth költészetét, hogy egy húrú költő. Valójában nem egy húrú, hanem
egy húrra hangszerelt, a halál komor és melankolikus zengésére.

Már
vetkőzött a szőke némber, s búsongva néztem,

Milyen
unott s hideg a karja mozdulása,

S
lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa

Zizzent
meg csendesen, ősziesen s setéten.

(…)

Nézd,
szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon

Csillog
e nő szeme az estben... érzed? érted?

Egykedvű
és fakó jelzőlámpás ez élted

Komor
sínjei közt egy sötét állomáson...

(…)

Ó,
lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség

Fogadjon,
feleség és boldog vacsora?

Vagy
szörnyü kóborlásod már nem szünik soha?

S
csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték?

(Egy leány szobájában)

A
fények örök misztériuma is vonzotta, melyek életre keltik a vágyakat, s ezekből
a lágy impressziókból fájó expressziók transzponációja következik be. Talán ezt
nem értette meg a régi és a modern kritika sem, hisz a Tóth Árpád-i életérzést
csak az impressziók fátyolos tükrén át látták, s ott is egy stilizált festményként

Szürcsölte
a teát, s át gyermeteg szemén

Tréfás
árnyat vetett a fordult talpu csésze,

S az
italemelő, lustácska, könnyü kézre

Az
éji csendben árván s szelíden néztem én.

S
néztem a törpe lámpa kerek olajtavát,

Amint
nyirkos, sekély, setétlő mélyiből

Áttetsző,
gyenge vállát szomorún szegi föl

A
lenge éji fény, a lágy olajvirág...

(Légyott)

A
kötet leghíresebb versei a Meddő órán, Ady Endrének, Orfeumi elégia és a címadó
Hajnali szerenád.

Az
1908-ban írt Meddő órán egy rendkívüli finomsággal megrajzolt énkép. Különös
paradoxonja a versnek, hogy alkotásképtelenségben rajzolja meg e benső portrét
e vigasztalan hangú poéta. Gyengéd, alig látható vonalú ikon, s nem az evilági
magányról, hanem a kozmikus magányról van szó benne. A magányt a szenvedés
szüli, ahova nem követheti senki. Olyan, melyet Krisztus szenvedett el a Getszemáni
kertben majd a keresztfán, Nietzsche és Hölderlin őrületben fogant magánya vagy
a haldoklók társtalansága.

Magam
vagyok.

Nagyon.

Kicsordul
a könnyem.

Hagyom.

Viaszos
vászon az asztalomon,

Faricskálok
lomhán egy dalon,

Vézna,
szánalmas figura, én.

Én,
én.

S
magam vagyok a föld kerekén.

(Meddő órán)

Az
Ady Endrének az egyik legszebb magyar elégia. Kevés olyan mű létezik a
világirodalomban, melyben művészet és a művész elbukása, a tisztelet és a
szeretet, ideák és bukott eszmények ilyen kontúrtalanul és áttetszőn lennének
egymásba festve.

A
költemény egyik legfontosabb emlékezés az apára, aki maga is művészként próbált
érvényesülni, majd egy városi megbizás sikertelensége miatt nevetségessé vált.

Ez a
félelem, mint valami lelki átöröklődés, tovább élt Tóth költészetében. Már az
első kötetben is megjelenik az alkotás sikertelensége miatti félelem, mely
leitmotívumként végigvonul az egész életművön.

De
lásd, ős Debrecenben él, s kora-ősz már s roskadt

Egy
szobrász, kit szerettél, s ki nagyokat akart ott,

És
akit meg se láttak, bár választott magyar volt,

S ki
estve, szomorún most nagyokat borozgat:

Az ő
fia vagyok, az ő vére és teste,

S tört
lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem

Te
tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem,

S
vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este...

(Ady Endrének)

A
kötet és az életműnek állandósult élete van, a színek és fények áthajlásai
egymásba. Talán ezért válik ez a költészet sokszor fényképszerűnek. Sokkal
intenzívebb volt itt a teremtő akaratnak az időtlenség megmutatása. Talán ezért
fordítja le Keats Görög vázáját, s ezért játszódnak ezek a versek visszatérőn
ugyanazon időpillanatokban. Hajnalok, alkonyos vagy az estek első és utolsó
pillanatai remegnek fel ezekből a költeményekből. És a nagy misztérium, az ősz.

Az
ősz a múlásé és múlandóságé. A Tóth Árpád-i ősz szintén más, több az evilági
hanyatló évszaknál. Még akkor is, ha az evilági világlátás szülte ezeket a
misztikus őszöket.

Nagy
őszi éjben, őszi csöndben

Mentünk
távol sírok felé mi.

Mentünk
elalvó bús ütemmel

Megbolygatni
egy csendes ágyat…

(Ősz)

Megcsobbanó,
híg sárban gázolok,

S az
őszi kertben messzenézni félek,

Elhervadt
ajkam csendesen zokog,

S
érzem édes ízét tört, sűrü vérnek;

Az
ágakon gyászlobogó lobog.

(A parkban)

Nevess
Philoklet... méla mosolyod

Jól
esik nekem, mint az őszi nap;

Jut-e
eszedbe, mire gondolok:

A
csoda-ősz a platánok alatt?

(Philoklet)

Némi
felelőtlenséggel kimondható, hogy a kötet legpatinásabb verse a Szeptemberi
szonett. Tóth Árpád a francia parnasszien költőitől átvéve az alexandrinokban
szerkesztett szonetteket, aranyfényű zengéssé pengette azokat. Ráadásul
fogékony volt a baudelaire-i exotikumhoz, a herediai érctáblaszerűséghez és a
verlaine-i hajlékonysághoz. Ennek egyik szép ötvösmunkája az arabeszkszerűen
csiszolt és ékesített ősz-verse.

Szeptember
szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok,

Már
vár a hódoló táj; a zöld és elviselt

Kaftánú
bús tuja mind furcsa dervised,

Mind
mélyen hajladoz, s halkan imázva mormog.

Sárga
selyemben várnak a szép, hervatag ormok,

Rabnők,
kiket elgyötresz, s kik engedelmesek;

S te
jössz, puhán s pompázón, s gyűrűfényes kezed

Aranyos
reflexétől a tiprott fű is csillog.

Ki
gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva

Ölsz
meg mindeneket, hervadás padisáhja,

Köszöntelek
e szirtről, leghívebb dervised.

Hatalmas
úrkezed ereszd vállamra keggyel,

S ha
térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el,

S
átkos, dús ajándékul az őszi bút vigyed.

(Szeptemberi szonett)

A
kötet záró verse Mallarméi fogantatású lehet. Mallarmé részben az ősz, de már
inkább a tél költője volt. Márványos tél-versei rendkívül kimunkáltak, rideg
formakényszerűk tökéletesen illeszkedtek a téli hangulatképhez.

Tóth
Árpád azonban csak az invokációban stilizálja a mallarméi képiség
formatökélyét.

Mit
ablakom körülfog vén kerettel,

Megfrissül
most az únt, szomoru táj,

Víg
napsugár pingál aranyecsettel

Az
ócska képen és restaurál:

A
régi Mester megkopott müvét

Ragyogni
szítja most az új lazúr,

E
vén világba zárt örök szivét

Feldobogtatja
nékem most az Úr.

A
vers azonban a halálról szól, a végzetes életről, melybe bele lehet halni. A
krisztusi passió feloldás…

Másik
jelentős momentuma Tóth Árpád verseinek, hogy valódi drámák vjátszódnak le
bennük, az ÉN drámái. Ezért jelennek meg váratlanul képzeletbeli tájak, hogy
aztán az olvasó is visszazuhanjon a valóságos Tóth Árpád-i közegbe, az
elfüggönyözött szobába, a régi butorok közé, a halvány és árnyas szintérre, a
halál intim közegébe.

Jó
volna a mezőkre futni mostan,

Ugy-e
szivem, bánat beteg bolondja?

Torkomból,
melyből vér hördült pirossan,

Hurrák
skárlát szökőkútja bugyogna.

Két
fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám:

E
két karon, mely az égbe ivel,

E
két feszülő, lüktető csatornán

A
boldog magasságba folyni fel!

Csitt!
megvakult a fény, oda a részeg percek,

Sötét
lett a szobám, csönd, alkonyi ború,

Szivem
körül zsebórám hallom: tünődve perceg,

Vagy
tán szivembe bent a bú, a régi szú?

Fázom
s lomhán megűlök a kályha mellé bújtan,

Hát
ma se sikerültél: szent életöröm?

Sírnék,
s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam,

S
tenyerem húsát vájja a kínlódó köröm.

(Téli verőfény)