Egy hét adatott meg nekünk - anyám szavaival -, hogy hangosan szeressük egymást. Egy hét, mely annyi örömöt, nevetést és játékot adott, amennyit egész életemben sem az égtől, sem a földtől nem kaptam.
Azt a boldogságot, amit csak a gyermekkorban élhet át az ember. Ami később jön, az csak hitvány utánzat
Délelőtt vak hittel tanultam. Ilyenkor Katinka aludt, édesanyám vigyázott rá a fenti szobában, melynek zárt ajtaja rideg fehérséggel bámult vissza rám.
Délután kettőtől hatig zongoráztam. Katinkát sokszor lekísérte édesanyám, hogy meghallgathassa a játékomat.
Hogy szerettem, amikor megtapsolt apró fehér kezecskéjével. Még tekintetében is elismerő mosoly bujkált, ha az adagio tételt játszottam neki. Nagyon szerette ezt a finom szláv muzsikát, aminek hallgatásakor gyakran elaludt.
Egyszer apám vette ölébe, s úgy vitte fel a szobába. Félig feleszmélve megcsókolta apámat, majd teste hátrahanyatlott. Apám úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy megláttam ezt a gyengéd jelenetet.

És Katinka az egész családomat varázslatos egyénisége bűvkörébe vonta. Édesanyám úgy kényeztette, mint a legédesebb gyermeket szokták, s még apám is megenyhült a látására. Mindennap odajött hozzánk, beszélgetett velünk, s egy nap egy gyönyörű játékbabát hozott Katinkának.
Boldogsággal telt meg a házunk, s a tavasz, mint valami olcsó színházi statiszta, észrevétlen maradt a mi örömük mellett.

Éppen kint ültünk a kertben, egy kicsit messze a háztól, ahol édesanyámmal szoktunk üldögélni. A langyos levegő ellenére is betakargattam egy vastag pléddel, s ő ilyenkor hálásan nézett rám, és kicsiny talpait az ölembe tette.
Édesanyám apró fonatokat formált a hajába, s azt elvegyítette a lágyan leomló szőke hajzuhatag közé. Katinka olyan volt, mint a régi meséskönyvemben az egyik legszebb illusztráció. Gömbölyű homloka alatt a gyengéd sötétbarna szemöldökének íve hajolt a nagy kék szempár fölé. Alatta a csöpp kis orra, mosollyal teli ajka formázta a legbájosabb kislányarccá kedves kis képét.
- Meghoztam neked a legszebb lányt Budáról – mondta édesanyám, ahogy mellém ültette a padra. – Aztán vigyázz ám rá, mert sok fiú beléhabarodik ebbe a kis tavasztündérbe.
Katinka az áldottak mosolyával nézett édesanyámra, majd rám. Ilyenkor egymásra néztünk, s elnevettük magunkat.
- Te kis tavasztündér… - utánoztam édesanyámat.

Édesanyám lassan elindult a park fái között. Még hosszan néztem kecses, szép alakját, ahogy a fehér almafavirágok közt ellibben lassuló lépteivel. Aztán egyszerre megtántorodott, talán egy percre meg is állt, majd sietve ment tovább.
Ahogy ma magam elé idézem, úgy gondolom, hogy a legkegyetlenebb zokogás tört rá akkor. Szinte menekült, hogy meg ne lássuk a gyengeségét.
Aztán lassan eltűnt a magas lombok, a buján sarjadzó tavaszi fények közt, mint egy impresszionista festmény szelíden elkent pillanata.

Egy délután Katinka hozzám fordult. Sokkal gyengébbnek tűnt, mint az elmúlt napokban volt. Szeme alatt, mint árnyas szürke völgy, a testi gyengeség és a fáradtság terpeszkedett. Mozdulatai is erőtlenebbekké váltak. Mosolyt erőltetett az arcára, mikor észrevette, hogy nem akarom az ő romló vonásait látni.
- Én is itt vagyok, sir Perseval! – mondta Katinka nevetve.
Ránéztem az én kis tavasztündéremre, s elnevettem magam, ahogy kedvesen gesztikulál.
- Tudod, ha most fiú lenne ez a baba, akkor rólad nevezném el – mondta derűs arccal, majd hozzátette: - Melyikünk tetszik jobban?
Nem csinálsz bolondot belőlem, gondoltam magamba, s ezért így válaszoltam:
- Természetesen a baba. Ő sosem ráncosodik, nem sárgulnak meg a fogai, és mindig ilyen sötétbarna marad a haja, mint most.
Egy pillanatra elkomorodott, majd szomorúan vetette rám a tekintetét.
- Attól neked sem kell félned, hogy az arcom megráncosodik. Én sohasem fogok megöregedni.
- Miért mondod ezt?
- Mert nemsokára meghalok…
- Bolondokat beszélsz! Honnan veszed ezt?
- Érzem. És hallottam, ahogy a Bácsinak mondta a doktor úr.
Nem tudtam erre mit mondani. Hallgattam, a szavak cserbenhagytak.
- Ha meghalok, ugye kijössz a temetőbe néha hozzám? – kérdezte felnőttes komolysággal.
Annyira szíven ütöttek a szavai, hogy elfordultam tőle. Képtelen voltam ránézni, nehogy meglássa a könnyeimet, a remegő számat.
Letette a lábát a könnyű, halványzöld fűbe, majd közelebb húzódott hozzám. Kicsi tenyerébe vette az arcom, ahogy édesanyám szokta, s az arcához fordította az arcomat.
- Ha meghalok, ne nézz meg a koporsóban. Nem szabad. Nagyon csúnya leszek, s úgy nem szabad látnod. Most boldog vagyok, mert szerethetlek, és ilyenkor egy kicsit szép is vagyok. Szeretném, ha így emlékeznél rám.
Ma is azt gondolom, hogy a betegség kegyetlenné teszi az embereket. Az élettakarás irigysége? Vagy a megkeseredettségéé. Katinkát ezerszer is felmentettem a mai vén fejemmel. Nem vagyunk szentek., s ki szereti visszaadni az ajándékot, az életet. Mégha az Isten követeli vissza, még akkor sem.  Még a legtöbb koldus is ragaszkodik a kolduséletéhez. Akkor oly hevesen rázott a rám törő kétségbeesés, hogy eddig sohasem éreztem ehhez hasonló fájdalmat. Felpattantam, s rohanni kezdtem a fák között. Sírtam, s futottam, anyámat akartam.

Aztán ez a hét is eltelt. Katinkát a mentőautó vitte vissza a kórházba. Ismét egyedül maradtam, pedig mindkét szülöm igyekezett, hogy minél többet velem legyenek. Megérezték, hogy ezen múlik az egész további életem.
Egyedül maradtam, csak a szomszéd szoba mutatta, hogy itt lakott velünk. A kis ágy, az asztal a tükörrel, könyvek, melyet édesanyám vett neki.
És én gyakran ültem itt, egyedül a szobában, néztem az ágyterítő kicsiny ráncát, melyet talán az ő teste ejtett, hogy még abban is őt keressem.
Mert a zenében is őt kerestem, ahogy szinte egész életemet a zene kezdte uralni. Játszottam a Chopin-versenyt minden délután. Hol érzelgősen, hol megkeseredve.
A templomban őérte imádkoztam, mint egy megtévedt szent a bálványához.
Akkor azt gondoltam, hogy a hitet a félelem teremti. Ma már tudom, hogy magunkkal hozzuk, és az életünk azon múlik, hogy megtartjuk, vagy elveszítjük. Én az utóbbiak közé tartoztam…

Katinka egy napfényes áprilisi napon halt meg. Úgy tudtam, külföldön van. Talán Ausztriában. vagy újra Olaszországban. Nem fájdítottam azzal a szívemet, hogy messze vagy messzebbre került.
Éppen meghitt, sokvendéges ebéd volt nálunk, melyen a családunk több ismerőse is jelen volt; baljóslatú előjellel indult.
Váratlanul az eddigi szép április megfakult és elsötétült, goromba vihar tört a városra, nyúlánk szürke fellegekből szakadó záporok elmosták a házak körvonalait, vadul ostromolták a budai hegyeket, ordítva verdestek a villák és a széles homlokú polgári házak fölött, és szétszórták a kert végében lévő gyümölcsfák bimbóit és virágait.
Ennek ellenére zavartalanul folyt az ebéd utáni üres csevegés a szalonban. Csak én húzódtam félre, mintha elvesztettem volna a társalgás képességét. Lassan kiürült belőlem minden emberi tartalom.
Messze elnéztem a ronggyá szakadt viharfelhőket ringató Pest felé. Kiürült fülemből a beszéd halk zsongása, csak a lankadtan a fákba kapaszkodó szelek morajára figyeltem. Messze harang kondult fázósan és álmosan..
Aztán valami különös szó visszarántott a valóságba, felébresztett abból az önkívületi állapotból, amibe önmagam kényszerítettem magamat.
- Igen, a kis Váradi Katinka. Már két hete meghalt, múlt héten temették…
Ezeket a szavakat kiejtő alacsony, örökké vidám arcú, széles ábrázatú Sebők ügyvéd úr mondta. Nem tudom, hogy mik lehettek az előzmények, de nem várt fordulat lehetett a társalgásban.
Ösztönösen édesanyámra néztem. Sohasem láttam ilyennek az arcát. Mindig határozott és szép vonásai formátlanná váltak, tekintete elhomályosodott. Bizonytalan mozdulatokkal álltam fel a székből. Apámat kerestem. Megtörten nézett vissza rám, s szinte megcsuklott a teste, ahogy a poharat visszatette a tálcára. Hirtelen csend lett. Senki nem magyarázkodott, csak állt, s minden szem rám szegeződött.
- Hogyan? – kérdeztem, s a könnyű értelmemmel kerestem a szavak nehéz értelmét.
Senki nem válaszolt. Talán apám eszmélt, mikor beszélni kezdett, de én a szavai közé vágtam.
- Sebők bácsi, hogyan mondta?
- Mit, fiam?
- Amit elébb mondott.
Anyámra néztem, majd apámra. Hirtelen megtelt a tekintetem arcokkal, elidegenedő nagy fejekkel és álmos szempárokkal. Szájakkal, melyek a fogak rácsozata mögé száműzték a szavakat. Egy nagy lélegzetvétel lett a szalon. Egy visszafojtott sóhaj.
Aztán apámat kerestem, aki most oly idegenül ült velem szemben. Néztem a magas homlokán felremegő verítékcseppet. Nem is ez a kicsiny vízgömb remegett, hanem a szalonban lévő csillár fénygömbje reszketett vissza ebből a hirtelen visszataszítóvá váló izzadságból.
Aztán anyámat kerestem. Ő hosszan és reszkető együttérzéssel nézett vissza rám. A kezét tördelte.
- Édesanya, ezt tudtad? – kérdeztem, ahogy rogyadozó léptekkel felé indultam.
Ideges mozdulattal emelkedett fel, hogy magához ölelhessen. Aztán könny futott végig az arcán hosszú fényes útvonalat festve szemétől az álláig. A fejét rázta, majd reszkető hangon ennyit mondott.
- Igen, tudtam. Csak azt nem tudtam, hogyan mondjam meg neked.
Azzal kitört belőle a zokogás. Könnyei nem együttérzést és megbocsátást, hanem dühöt váltottak ki belőlem. Talán az ellenfele félelmeitől megrészegedett vadállat viselkedhet így a vele szembenállóval.
- Hogy tehettél ilyet, anyukám? – kérdeztem zokogva.
Édesanyám átölelt, és sírva könyörgött:
- Ne haragudj rám ezért, fiam.
- Nem tudta a fiú? – kérdezte az ügyvéd kivörösödött arccal, s engem keresett a tekintetével. Majd felnézett a mennyezet felé, s csak ennyit mondott:
- Istenem…Istenem… hát ilyen sokat jelentett ennek a fiúnak…
Egy erőteljes mozdulattal szakítottam ki magamat az öleléséből.
- Hazudtál nekem! És én ezt sosem bocsátom meg! Gyűlöllek, s magát is gyűlölöm, édesapám! – ordítottam, s az ajtóhoz rohantam.
Felszakítottam a bejárati ajtót, s végigrohantam a park fái között. Hirtelen a Chopin-concerto kezdett bennem dühödt ritmussá szegényülni, ahogy rohantam, s ahogy a kerítés rácsain pattogott az eső utáni friss tavaszi fény. Mikor elfáradtam, visszakullogtam az udvarra. A fák közé, melyen a virágok vádlón bámultak rám. Leültem arra a padra, ahol utoljára együtt ültünk Katinkával. Olyan erőteljes zokogás tört rám, hogy az egész testemet rázta. Fuldokoltam tőle, és szűni nem akaró görcsös remegéssé lett egész testem.
Csak a nevét tudtam ismételni elfúló, széttöredezett szavakkal, az ő drága nevét.
Hirtelen édesanyámat láttam meg közeledni. Megroggyanó léptekkel, sírástól lázas szemekkel közeledett felém. Karját széttárta.
- Hagyjanak nekem békét! Elmegyek innen! – ordítottam, majd elkezdtem futni a kerítés felé. Oda, ahol Katinka egyszer bemászott. Átmásztam a kerítésen, és a földre huppantam. Előreestem, és az első pillanatokban szúró fájdalmat éreztem a lábamban. Aztán rohantam végig a járdán, minél messzebb, minél távolabbra a házunktól. Könnyeimtől alig láttam, az utcák körvonalai elmosódtak előttem. Fénytelen, esőutáni csendben állt az utca, s a szél szétfútta a kéklő lánggal égő tócsákat.
Talán több kilométert futhattam, mire kiértem a temetőbe. Oda, ahol a testvérkéje feküdt. Nem találtam friss sírhalmot, keresztet. Takaros kis sírok megdőlt keresztfákkal domborodtak körülöttem.
Mintha elfáradt volna bennem a sírás, könnytelenül jártam a temetői kis utakat. Öreg sírásó lépdelt nem messze tőlem.
- Jó napot kívánok!
- Neked is fiacskám – mondta halk, reszketeg hangon. – Miért sírtál, fiúcska?
- Azt szeretném megtudni, hogy az elmúlt két hétben temettek-e ide egy tizenegy éves kislányt?
- És az neked ki volt, hogy így érdekel?
- A húgom volt, és talán két hete halt meg.
- A testvérkéd, és nem tudod, hogy mikor és hová temették? Ejnye, kisfiú! – mondta a sírásó.
- Titokban tartották előttem – mondtam lekonyuló fejjel.
Az öreg megcsóválta a fejét.
- Micsoda lelketlen emberek vannak – morogta alig hallhatóan, de azért úgy, hogy én is meghalljam.
Aztán felém fordult, összeszűkült szemén át megbocsátó pillantásokkal méregetett.
- Hát tudd meg fiúcska, nem temettek az elmúlt hónapban egyetlen kislányt sem ide. Csak fiúkat hoztak. Kis tökmagokat, meg olyanformákat, mint te is vagy. Bár volt azt hiszem lány is, de az még olyan csecsemőféleség volt.
Azzal elfordult, és sóhajtozva botorkált egy fűzekkel szegélyezett ösvényen.
Én ott maradtam egyedül, s magamba szívtam az eső utáni föld nehéz szagát, az arcomba simuló alkonyi fények első derengését. Aztán megindultam, de elhatároztam, hogy haza nem megyek többé.