Ilyenkor legkékebb az ég,
és legfénylőbb a reggel:
akadhat még reménység -
ám kiváltság, ha meglel…

Július…
Ez a legszebb hónap, az én utolsó nagy menedékem,
és ha ott állok majd a csöndes, keddi temetésen,
te, ki ma hazatértél, tudd, végleg magaddal viszel…
(Tudom, most már két szív fentről mindig figyel).

Óvni kellene s félnem: reményeim meg ne szökjenek,
hiszen már senki sincs, kik maguktól messzelökjenek.
...mert nincsen fájóbb, mint a gyászban egyedül állani,
lásd, már nem is vagyunk más, csak egymás árnyai...

Én nem így akartam! Nekem fény vagy és éltető erő,
elbukom-e, vagy leszek a régi, a furcsa, a vakmerő...?
Történhet bármi: késik a vonat, kedden a harang szól…
Már nem változom meg soha. De ugye nem haragszol?

Szerettem itt élni, ahol ma sötétkékbe forrósul a tájék,
de nem bánom, ha véget ér ez a boldog, gyilkos játék.
Nagyon szerettem, de ha kell, most végleg itt hagyom,
jó lesz majd elmerengni egy messzi, kedves szavadon...

Ilyenkor legkékebb az ég.
De van-e, lesz-e reménység…?
Az út tán’ örök némaságba fut:
halkul a nyár, de fájni még tud.



Budapest, 2013. július 20.