Szegény Potter futása

Beatrix Potter egész élete egyfajta menekülés volt a családi szigor elől. Élete során annyi mindennel foglalkozott, amivel a nők általában nem foglalkoznak, s a nőiessége pedig oly keveset adott eleinte a magánéletének. Ugyanakkor írói működése gyermekek millióinak jelentett szebb gyermekkort; s műveinek etikai hatása még ma is felmérhetetlenül jelentős.
1866-ban született egy olyan családban, ahol a felmenői igazi praktikus emberek voltak. Nagyatyja nyomdász, atyja ügyvéd, és anyai nagyatyja kereskedő. Természetes volt, hogy a kis Beatrix izgága és érdeklődő természet révén nemcsak a nevelőnőket fogyasztotta akaratos étvággyal, hanem a könyveket is, ráadásul a természettudományos műveket. Egész sor nőiesnek semmiképpen nem nevezhető diszciplínát művelt konok és akaratos tudásvággyal a növénytantól a növények viselkedéstudományán át az állattenyésztésig, ásványtantól csillagászatig, régészettől a rendszertudományokig, de a kor szellemének megfelelően egyetemre nem engedték, feljegyzéseit és eredményeit a szakma nem vette komolyan.
Rendkívüli üzletasszonyi képességeit sikeres írónőként mutatta meg, mikor alakjait számos reklámfiguraként érvényesítette, s ezzel elsőként zúdította a civilizált emberiségre a plüssállatok és reklámfigurák kellemetlen áradatát.
Írói képességeit elsősorban egyoldalú, de annál nagyobb olvasottsága, titkosírással írt naplói, vibráló egyénisége és a különlegesen anyáskodó levelezése táplálta.
Mindezen egymástól eltérő érdeklődését a rajzolás fogta egybe. Mindent lerajzolt, ami érdekelte, állatokat, ásványokat, gombákat. Igazi különc volt, szülei bár nagy szabadságot adtak neveltetésében – azaz nem törődtek vele -, ugyanakkor kételyekkel és kishitűségével fogadták minden megnyilvánulását. Később a magánéletében is fojtogatták ezt az okos és különc kisasszonyt.
Menekülésének másik útvonala a természet volt. Egész életében rajongott az angol tájakért, s végső menekülését a farmgazdálkodásban találta meg, ahol állattenyésztéssel foglalkozott.
Irodalmi életének első paradoxonja az volt, hogy előbb készültek az illusztrációk, s csak utánuk születtek meg a történetek. Eleinte nem is gondolt önálló művekre, hanem rajzait különböző könyvekhez adta el könyvkiadók számára. Írói kibontakozását egy szomorú esemény indította el, Annie Carter Moore Noel nevű kisfiának a betegsége. Számára készültek a Nyúl Péter-történetek, miután a hétköznapi események leírásából kifogyott.
Potter kisasszony eleinte rajzokat adott el, majd a leveleit illusztrálta különböző állatábrázolással. Leginkább nyulakkal, de egér, denevér, macska és tengerimalac szerepelt ezekben a talán túl sokat is fecsegő levelekben.
Végül összegyűjtötte a rajzokat és a leveleket, majd könyvvé szerkesztette. A kiadók eleinte hümmögtek a különös nő különc ötletein. Ezért Potter kisasszony maga adta ki a könyvét. A siker hírére a Frederick Warne & Co hosszas hezitálás után kiadott három mesekönyvet. Már az első is olyan sikert hozott mind a szerzőnek, mind a kiadónak, hogy újabb kötetek követték az elsőt.
A szülők nőietlennek és a társadalmi rangjukhoz nem illőnek tartották, hogy a család női tagja írónő, bár sikereit, mely jelentős anyagi haszonnal járt elismerték. Később a kiadó szerkesztője, Norman Warne a Potter család heves ellenérzése dacára is eljegyezte Beatrix Pottert, de az esküvőt már nem érhette meg, mert az eljegyzés után ez az ambiciózus és nagyon gyengéd férfi leukémiában meghalt.
Potter innentől kezdve elhagyta megszokott életét, s véglegesen vidékre költözött. Jó gyermekként igyekezett a szüleivel kompromisszumokat kötni, bár ezekben mindig ő volt a vesztes. Mikor vidéken házat és földet vásárolt, s életét rendbe szedte, gyermekkori játszópajtásához, egykori gondnokuk fiához, William Heelis-hez ment feleségül. Természetesen ezt a szülei még hevesebben ellenezték, de ekkor Potter asszony már rendelkezett azokkal az anyagi lehetőségekkel, melyek lehetővé tették a végleges szakítást.
Élete második felében az angol tájakat óvta, s halálakor hatalmas földterületeket, az iparosítástól megvédett földeket hagyományozott tájvédő egyesületeknek.
Három évtizednyi boldog házasság után halt meg a kicsiny gyermekek számára író fejedelemasszonyként, valamint az angol tájak védelmezőjeként. Férje alig több mint egy évvel élte túl.
Egész élete menekülés volt a szülői önkény és társadalmi képmutatás elől. Nem volt meg gyermeki lelkénél fogva a határozott szakítás képessége, de a gyermekekről szóló írásainak egyik titka, hogy kicsiny állatai olyanok voltak, mint a gyermekek: tele vággyal, álommal, akaratos életörömmel, csínyekkel, emelkedettséggel és tisztasággal. A másik viszont az, hogy ezek a kis állatok rabságba sínylődnek, hol a kerítés alá kényszerülnek, máskor kéménykürtőbe szorulnak, de életükben mindig elszöknek vagy elvágyódnak. S bár a történetek tanmesék, mindegyikben megörökítette önmagát, örök gyermeki mivoltát, a szegény Beatrix menekülését.

A két Gyula

A múlt század első évtizedében két nagytekintélyű férfi állt egymással szemben. Az egyiket az irodalomtörténet zseniális teremtőként méltatja, akiről az irodalomtudomány mégis bizonytalanul és renyhe ügyetlenséggel nyilatkozik.  Műveinek nagy része halála után évtizedekig kallódott, s még ma sem kezdődött el az igazi reneszánsza, noha, évtizedes munkával regényeit és töredékeit összegyűjtötték.
A másik robosztus alkat már küllemében is. Művelt és nagy tudású férfiú, azonban íróként jelentéktelen, s mégis befolyásos közéleti alak, wesselényisen heroikus alkata a nők bálványává és a közélet kíméletlen hősévé teszi.
Az előbbi Krúdy Gyula, az író, az utóbbi Pekár Gyula, az alig író.
A két férfi szembeállásának megértéséhez kell egy harmadik személy. Mégpedig egy nő.
Ez a nő szintén a korszak hírhedt alakja volt, bár jelentéktelen írónő, aki különös érzékiséggel és szellemi érzékenységgel vonzotta az írókat, így Krúdyt és Pekárt is. Részben múzsa volt, aki maga is irodalmi álmokat szövögetett, de legfőbb erénye, hogy megértette az irodalmárok különös-forrongó pszichéjét.
1857-ben Schumayer Róza néven született Pilisen, ezért később Pilisi vagy Pilisy Róza néven válik ismertté. Szüleit hamar elveszti, teljes árvaságát nevelőszülők segítségével éli túl. De maga is sodródik a pesti rosszlányok világa felé, s ha nem volna olyan szép és finom lelkületű, végleg elveszett volna. Ő lesz a pesti kaméliás hölgy, aki virágárusításból éli első önálló éveit. Apponyi gróf emeli ki a nyomorból, majd Münchenbe küldve úri dámát farag belőle. Eztán hagyja, hogy a virág saját erejéből növekedjék. És a virág megerősödik, akaratos vadnövény lesz, exkluzív szépség, kit csodálók és irodalmárok kétes hírű hada vesz körül. Tetszetős lenne azt gondolni róla, hogy ő a kor Madame de Staël-ja. Háromemeletes pesti házában sokak megfordulnak, rajongók, szeretők, művészek és kóklerek.
A kaméliás hölgy itt ismerkedik meg a nálánál tíz esztendővel fiatalabb Pekárral, a modern Toldi Miklóssal. Az atlétatermetű, izmos férfi nemcsak erőteljes és robosztus alak, góliáti magasságával, sportok terén elért sikereit igyekszik a női hálószobákban is megismételni. Rendkívül művelt, Debrecenben, Budapesten, Bécsben, Bostonban majd Párizsban tanul, a Sorbonne falai közt is három évet tölt. Justh Zsigmond kegyeltje, fél tucat nyelven beszél, franciás ízlése és európai műveltsége jelentékennyé teszi. Ugyanakkor a korabeli irodalomtörténet szerint is féltehetség. Ennek ellenére műveit kiadja a honi könyvkiadók egyik legjelesebbje, s a színház és a film is felfedezi. De leginkább a politika. Pártok és politikai egyletek ismert tagja, s végül herkulesi mivoltát Stróbl Alajos Arany János-szobra egyik mellékalakjává formázza, a leginkább hozzá illővé, Toldi Miklóssá.
Róza szenvedélyes szerelmes, de a kapcsolat rendkívül hektikus. Gyakoriak a veszekedések, s többször is szakítanak. Az utolsó hangos pisztolylövéssel végződik. Mikor Róza előkerül a szíve fölötti lőtt sebbel, öngyilkosságról hebeg. A kiérkező orvos ellátja, a nő túléli. A golyó nem ért szívet vagy létfontosságú szervet. Ugyanakkor lőpornyomot sem talál a ruhán. Nem is írja alá a jegyzőkönyvet az öngyilkosságról. Bár Róza fenntartja az öngyilkossági kísérlet tényállását, melyet az irodalomtudomány bölcs fejhajtással el is fogad, mindig lesznek, akik kétkedéssel kezelik mindezt.
Mi történhetett a másik szobában? Pekár lelőtte egykori kedvesét? Az asszony adta a kezébe a fegyvert, s provokálta az írót? Soha nem fog kiderülni. Csak a kételyek maradnak. És két tény. Krúdynak is viszonya volt a nálánál húsz évvel idősebb szépséggel. Akkor Krúdy nagyon fiatal volt és nagyon rászorult a megbecsülésre. Róza pedig befolyásos volt. Pekár viszont szabadulni akart a nőtől, hiszen gazdag feleség reményében végre elérhette azt a társadalmi és vagyoni pozíciót, melyre vágyott.
Később Krúdy megírta a történetet a Francia kastély című regényében, s mivel a pesti nép fülében volt a hírhedt eset pletykája, ezért Pekár részéről megindult a hajsza.
Krúdy, aki oly vitalitással írt, hogy műveinek száma még maga előtt sem volt ismert, hirtelen kiesett a kiadók kegyeiből. Hiába próbálkozott Herczeg Ferencnél vagy Rákosi Jenőnél.  Ahogy Krúdy süllyedt, Pekár úgy emelkedett.
Krúdy hiába ontotta a cikkeket, novellákat, regényeket; előbb a lakását vesztette el, majd óbudai otthonában a villanyvilágítását is kikapcsolták. Adósságok, elutasítások, kudarcok és menekülések keresztezték az életét. Végül a sajtófőnökével lefolytatott vita miatt gutaütésben halt meg.
S bár Pekárról a baloldali és liberális kritika minden rosszat el fog mondani, nem tudható biztosan, hogy a két férfi évtizedes küzdelmébe pusztult-e el a törékenyebb, a kiszolgáltatottabb, a zseni. És az sem biztos, hogy a sors azzal szolgáltatott igazságot, hogy a másik Gyula, az államtitkár, majd miniszter négy évvel később követi Krúdyt a halálba. Igaz, Pekár 70 évet élt, Krúdy tizenhattal kevesebbet.

Dumas negyven frank-ja

Az 1802-ben született Alexandre Dumas a fekete bőrű nagyanyjának nevét viselte a nagyapja jól csengő  Antoine-Alexandre Davy de la Pailleterie márki neve helyett. Részben a botrány miatt, részben pedig azért, mert az özvegy nagymama elszegényedett. A mulat fiú azonban fényes katonai pályát futott be, egészen a tábornoki rangig vitte. Az ő fia lett a későbbi író, Alexandre, aki négy évesen árvaságra jutott.
A kisgyermek azonban nagy mohósággal olvasott és tanult. Ráadásul rendkívül ravasz és konok. Volt olyan műve, melyet kétszer is eladott. Másrészt termékenysége is megdöbbentő annak ellenére, hogy műveit bértollnokok is írták. A Monte-Christó és a Három testőr-történeteket kétszáz nyelvre fordították le, de ennek ellenére a franciák mindig szégyenkeztek legnépszerűbb írójuk származása és kicsapongó életmódja miatt. Ahogy az angolok Shakespeare miatt.
Hatalmas vagyonokat keresett, melyeket viszonylag hamar el is vert. Mivel szerette a fényűzést és a nőket, ezért gyakran a végrehajtók elől kellett menekülnie.  Nagyvonalúsága miatt egy alkalommal kollégái egy szegény végrehajtó temetésére gyűjtöttek. Eljutottak az íróhoz is, akitől húsz frank-t kértek.   Alexandre Dumas père nem gondolkodott sokáig, hanem így válaszolt:
Itt van negyven frank És temessenek el rögtön kettőt!