(főszerkesztői levél)
Kicsit rendhagyó módon nyitom meg újra az Aranylant jelképes, ősszel kitáruló „kapuit”. Nagyon régen írtam: verset nem annyira régen, de mást aligha. Mondhatnám, mostanában semmit. Ám most belülről diktálódik, és én nem állom útját, jöjjön, írnom kell.
A lap fennállása óta még egyszer sem írtam „nyitó sorokat”, talán csak a Zsolttal közös bejelentkezésünk volt az, amit 2008. február 14-én, a legelső lapszám elé írtunk…
Most ez más lesz.
Különös – és fájó – nyarat hagyok most magam után, és nézek szembe örök, nagy ellenségemmel, az ősszel, és főleg a gyűlölt téllel.
Most, amikor az Aranylant új évad első lapszámának szerkesztésén töprengtem, ezer emlék tolakodott emlékezetemben és bevallom, térdre kényszerített.
Édesapám júniusi halála után kezembe került – a drága, régi holmik rendezgetése során – sok minden. Iratok, tárgyak, fotók, jegyzetek, csakis az Ő számára fontos és őrizgetett emlékek: egy kedves rézkulcs, egy megsárgult színházjegy, képeslapok és levelek különféle városokból, tengerről, a fiók mélyén lapuló sosem látott holmik, és más egyebek. Szomorú, ám elkerülhetetlen egy-egy ilyen kutakodás eltávozott szeretteink dolgai között. Emlékszem, Édesanyám 4 és fél évvel ezelőtti halálakor is mennyire megviselt minden apró kis fecni, kézimunka-darab, jegyzettömb, egy egyszeri bevásárlási lista, a kedvenc golyóstolla, egy maga-varrta kokárda, körömlakk, különféle holmik - és főleg - a naplója megtalálása…
Most újra kellett élnem, elvégeznem ezt a fájó kötelesség-feladatot.
Azt tudtam, hogy Édesapám új kötet kiadását tervezgette, nagy álma volt ismét előállani egy újabb könyvvel a „Katáng” után, de azt nem, hogy ebből a majdan megjelenő kötetből már tizenhat vagy tizennégy vers készen is van. Mikor megtaláltam redőnyös, régimódi, óriási íróasztala fiókjában ezeket a nagyon új verseket, és sírásra görbült szájjal, riadt izgalommal dobogó szívvel belelapoztam a dossziéba, akkor azon már cseppet sem csodálkoztam, hogy azok katonás pontossággal várakoztak ott…Hiszen ez annyira jellemző volt Rá. Szépen letisztázva, az Ő gyönyörű, makulátlan kézírásával, évszámok szerint sorba állítva – mindenki számára, még számomra is! - az addig teljesen „szűz” kézirat feküdt előttem. Akkor, azon a napon – emlékszem, egy ragyogóan kék, napos, forró, nyári kedd délután volt -, azt éreztem, hogy nagyon fáj és nagyon jó, hogy olvashatom az utolsó üzeneteit… Talán a fájdalom és a hála egyazon hulláma emelt a magasba, abba a légritka magasságba, amely kislány koromban olyan gyakran vett tiszta hátára. Hiszen hány és hány verset kaptam én Édesapámtól! Alig voltam 4 vagy 5 éves, mikor Kosztolányi aranyfedelű kis kötetéből a „Mostan színes tintákról álmodom”-ot olvasta nekem! Sajnos, a könyvtárából, amit megörököltem Tőle, már hiányzik ez a kis kötet. Végtelenül sajnálom…
De most itt vannak az új művek.
Tizenhat vers.
Tizennégy teljesen készen van, kettő mellé pedig ezt írta jellegzetes, csodaszépen hurkolt folyóírásával: „még átnézni, átírni!”
Erre már nem volt érkezése.
Azt tervezem, hogy ezt a tizennégy verset az Aranylanton megjelentetem. Nem ennyivel, ennél ezerszer, milliószor többel tartozom Neki, ez egy kis csepp a nagy óceánban – de azt hiszem, örül majd neki.
Ha lenne módom – talán egyszer lesz még… -, kiadatom félbe maradt verseit is. Ekkor talán a lelkem megnyugodna. Amit Ő annyira szeretett volna, esetleg én majd valóra válthatom.
Most egyelőre ez még csak álom, nincs reális alapja, de nem adom fel.
Ma még csak a Lant olvasói elé teszem ezeket a verseket, s az első a „Rondó” című – engem könnyekig megható - verse lesz, mely olyan, mint egy könyörgés. Férfias, eltökélt, és nagyon tiszta fohász. E vers megírása után még két és fél, három évet adott neki az Ő Istene, akihez a sorok szólnak.
Kötelességemnek is érzem e verseket megosztani a Lant olvasóival, akik nagy gyászaimban is velem voltak: 4 és fél évvel ezelőtt is, a szörnyű kettős haláleset bekövetkeztekor, majd ez év júniusában is. S ezt most is köszönöm…
Milyen jogon vonnám hát ki magam az élet keserves rendelkezése alól, mely a tisztelettel, szeretettel vegyes kényszert nevezte ki legfőbb bírámmá…?!
- Még meg kellett volna írnom legalább húsz, huszonöt verset… Talán még többet is… – mondta eltűnődve, halkan egyik látogatásom alkalmával, úgy halála előtt 3 héttel. Akkor még nem tudtam, hogy tervezett kötetének már jó néhány darabja készen van. Az ágya szélén ülve várt, és olyan örömmel fogadott minden áldott nap, mintha tudta volna (talán biztosan tudta is), hogy keveset lehetünk már együtt. Gyönyörű május volt, harsogóan zöld és friss volt minden, ahogy az ablakon kinéztünk a kórház nagyon szép, rendezett parkjára. Az idei évszakok nagyon megleptek nem csak minket, de mindannyiunkat - ekkor is inkább perzselő nyár volt, mint kései tavasz; én ott ültem az ágya mellett a kórházban, és fogtuk egymás kezét. Csontos, sovány, és forró volt művészien szép keze, és amikor Nála voltam, minden nap szinte azonnal nyúlt az enyém felé. Érdekes módon, ahogy a kórházba került, Édesapám érzelmessé vált, amit addig soha sem tapasztaltam Nála. Az én erős, higgadt, férfias Édesapámat soha sem láttam sírni, csak ott, a kórházi ágyon. Bőre akkor már átlátszóvá vékonyodott, szeme körül vészjósló sötét karikák feketéllettek, és gyakran elfátyolosodott a szeme, amikor beszélgettünk. Néha le is gördült egy-egy könnycsepp beesett arcán, mégis mosolygott rám a könnyein keresztül – talán még akkor is attól féltett, ne ijedjek meg túlságosan. Csak később értettem meg - már nagybetegen feküdt és alig ismert fel, már a kezemért sem nyúlt -, hogy Édesapám önmagában már átlépte azt a kitapinthatatlan választóvonalat, amely az élni tudás és a halál közt húzódik. Akkor már elengedte ezt a világot és egy sokkal szebbe készült.
Még tíz napig élt.
Csak a temetés után jó pár héttel találtam meg a dossziét…
Lám, mennyi mindent felszínre vet egy barna borítású iratköteg, tele Kovács János István-versekkel...
Mindkét szülőmtől elbúcsúztam már – és mindig kiírtam magamból a fájdalmat, a kínlódást. Születtek versek, verseim, kedves gyerekeim, melyek rendre sötétek, panaszosak, pesszimisták lettek.
Nem tudom, lesznek-e még derűsek, vidámak - képes vagyok-e túllépni az engem ért óriási veszteségeken…?
Nem tudom. Nem biztos.
…de talán ez az élet rendje – mert másokkal ellentétben én azt állítom, hogy az idő nem gyógyítja be a legfájóbb, örökké elevenen lüktető sebeket.
Próbálok élni, túlélni, miközben nem csak saját magamat igyekszem megérteni, hanem a körülöttem zajló, rohanó, zajos, mégis dallamtalan világot, s abban meglelni a helyemet – több, kevesebb sikerrel. De mindenképpen a mérlegkészítő alaposságával.
Két megismételhetetlenül csodálatos ember mindig segít nekem ebben: van, aki a mosolyával, simogatásával, melyet mindig magamon érzek, és van, aki – ezen kívül - a verseivel, mint például a Rondóval…
Budapest, 2013. szeptember 1.