[...]
oly iszonyú ez a megtestesült mondat,
az erek csomókban a halántékodon,
ahogy felköhögöd a belédszáradt múltat,
s a mindenség is messze van ma éjjel:
távolabb tőlünk már nem lehetne semmi,
csak önmagunk (meg Isten és a viharlámpafénnyel
ránk virradt éj, hol számlálgatjuk: ennyi...)
Ennyi és nem több hát mostantól az élet,
ebben a sötétben bármi megfoganhat,
pergamen bőrödön mécsesfoltok égnek,
fekete arcod éjszakává olvad,
s csak hullunk, csak hullunk a csorba csillagokkal,
elmaradnak mellettünk a végtelen falak,
te kőszentté lettél, s rám katedrálisablakokkal,
szem nélkül nézel, s én megfojtottalak.
S most megvirrad, még egyszer, utoljára
elhamvadok - esőben fáklya lángja.
