Cím nélkül - 1.
azt akartam, hogy sírni lássatok,
hogy szenvedjetek, fattyak, ti is, ha fogvacogva
Isten oltárán vérrel áldozok.
Aztán csak nevettem nagy hideg telekben,
arcomra csorogtak a sövényujjú fények;
s a kerítésrácsok mögött a jelöletlen
fejfák figyelték csak, hogy néhanapján égek,
máskor meg körmömmel a fagyott levelekre
jégbetűkkel írok - a keresztúti fáknál
magamra csendet öltök, s súgom tenyeredbe:
ki arcomba bámul, temetőkertben sétál -
temetőkertben: ott, hol combjametszett álmok
napfelkeltét áldoznak a bársonyszép magánynak,
könny nélkül sírj, ha eljössz, s végül rád találok,
ahová most megyünk, ott szem nélkül is látnak,
fül nélkül hallanak, s az égi csapóajtók
majd ha ránkcsukódnak, úgy dőlünk mi ketten
egymás homlokára; akár az éretlen
nyárelői aratás fölött a félholt koldusok -
én leszek az. De nem lesz számodra szóm,
s a feketülő csendben
odahajlok a hulló házfalak elé,
én az elveszett,
az utolsó,
az ultimus familiae
