Marie Noël a francia irodalom egyik legmeghatóbb és legtörékenyebb alakja.
Tiszta és fennkölt nőiessége makulátlan fényességgel tükröződik vissza egész költészetén át.
Kicsiny lányként az Isten elkötelezett szolgálólánya volt, majd művészetével, gyermekien naiv, de mégis hatalmas munkásságával a kommunista és a szürrealista Aragonból is a csodálatot váltotta ki. De még a hírhedt és botrányairól híres Henri de Montherland is elismerőn nyilatkozott ennek a nem túlságosan művelt és a költészetben nem jártas lánynak a verseiről.

1883 februárjában született Auxerre-ben. Édesapja nem volt vallásos, maga is a filozófia docense volt. Marie nem szerzett édesatyjához fogható műveltséget, gyermekkora az álmodozás és az isteni szeretet utáni vágyakozásban szépül legendává.  Olyan tiszta és ártatlan életet élt ennek a városnak a középkorias világában, mint egy régi szent.
Gyermek –és fiatalkora házimunkával, jótékonykodással, olvasással és zongorázással telik. Legszebb örömeinek egyike az Auxerre melletti erdőkben való séta, ének a madaraknak, a fáknak, a világnak.
Versei álnéven jelennek meg, szerzőjük nem a hír és dicsőség reményével küldte be első dalait. Mélyen vallásos nagybátyja bíztatja a szerény és kitűnni nem vágyó lányt a folytatásra, az újabb dalok írására. A francia katolikus kritika pápája, Henri Bremond abbé fedezi fel, s mutatja be a világnak.

Marie Noëlt, aki Marie, Melanie Rouget néven látta meg a világot, különös kapcsolat fűzte a karácsonyhoz, ahonnan nevét (Noël – franciául karácsony) vette. Testvére a szenteste előtti napon hal meg, a költőnő pedig karácsony után egy nappal, december 27-én.

Költészetét elégikus nyugalom és békés ábrándozás jellemzi. Művészetét a középkorban elterjedt chanson de toile színes és mégis halk líraisága jellemzi.
Költészetében az életszeretet mellett a halál is sokszor feltűnni látszik. És ebben sem a kortársait követi, hanem inkább a középkori líra rémülete és annak komorsága kísért. Sokszor a legderűsebb képeit is elsötétíti a múlandóság fájdalmas érzése. Családi idilljeiben is ott a halál árnya, melyet minden stilizáltság nélkül jelenít meg egészen váratlan helyzetekben és pillanatokban.

Magas életkor adatott neki. Hitétől egy pillanatra sem távolodott el, pedig családi tragédiák, halálok és háborúk övezték hosszú életét. A gyönyörű fiatal nőt nem kísértette meg kéj, indulat, büszkeség. Kitartott elvei mellett, egész életét a szeretet vonta olyan dicsfénybe, melyet a mai kor szkepticizmusa nemcsak megtagad, hanem többnyire nem is ért.
1967-ben halt meg megbecsülten és a legtöbbek szeretete által. Számos kötete ma is nagy népszerűségnek örvend a francia hívők közt.
Magyarországon ellenben alig ismert, versei nem jelentek meg gyűjteményes fordításban, kiadásokban. Pedig költészete érthetőbb, hajlékonyabb és szebb, mint a hazánkban is jól ismert Paul Claudel vagy Jules Supervielle művészete.

Legszebb versének utolsó két versszaka egész életművét, művészetének tisztaságát jól jellemzi:

„Nem én vagyok Uram a szent, kit karod elringat,
s nem az, kit bátorítasz, ha fél és bútól reszket,
gyermek vagyok, s nem vagyok jobb, mint madár, ki fészket
hagyván énekli a mi kis gyenge dalainkat.

Nem tudhatom azt sem, hogy miért szeretsz… Minden út
Hozzád vezet tusák és bajok nélkül egyedül.
Álom vagy a Halál jő -, éjnek bús árnya vetül…
Uram, jó éjt! Ölelj! Vedd lelkem, s e boldog búcsút!”
*
"Je ne suis pas un saint, mon Dieu, pour que tu veuilles
Me bercer dans tes bras et chasser mes frissons.
Je ne suis qu'un enfant, je n’ai que mes chansons
Et je ne vaux pas mieux qu’un oiseau sous les feuilles.

Et je ne sais pourquoi tu  m'aimes... Les chemins
Me mènent tous à Toi, sans lutte, sans secousse ;
Le sommeil — ou la  mort — glisse dans la nuit douce...
Bonsoir Père, reçois mon âme entre tes mains."