Az ország legnagyobb hazudozója

Samuel Langhorne Clemens huszonnyolc éves korában lett Mark Twain, s ha hihetünk a másik nagy amerikainak, Ernest Hemingwaynek, az amerikai irodalom Twain köpenyéből bújt elő.
Volt olyan kor, mikor a Tom Sawyer írója mindenki népszerűségét felülmúlta. Ugyanakkor mérhetetlenül sokat szenvedett. Korán árvaságra jutott, három testvére, majd életének sikerei idején lánya meghal. Kalandos életében csak rossz jutott neki, segédmunkástól hajósinasig, csodagyerektől aranyásóig szinte minden volt a XIX. század forrongó, megizmosodó Amerikájában.
Ő az első regényíró, aki írógéppel írja műveit. És ő az, aki sikeres felolvasókörutakkal vagyonokat keres. Vállalkozásának idején mégis teljesen elszegényedik, s csak barátja menti meg a teljes nyomortól.
Élményei mégis termékeny vegetációt termettek. Óriási életműve nem hajthatott volna ki ennyi szenvedés nélkül. És hányattatásai őt is azzá a szellemes emberré tették, melynek kötetnyi  jó mondása száz éve az emberiség közös kultúrkincsének része.
A nagy horgászati tilalom idején is vadászik. Mikor hazafelé tart, éppen egy halőrnek meséli, hogy micsoda gazdag fogással tér haza. Mikor a halőr felfedi kilétét, csak annyit válaszol zavartan és a zsákmányát féltve:
- Én vagyok az ország legnagyobb hazudozója.

Szeles írók

Lombroso, a múlt századnak egyik csodabogara különös statisztikát vezetett arról, hogy az irodalom óriásait mennyire megviselte az időjárás-változás, s még inkább a szél járása.
Montesquieu-ről jegyzi fel, hogy a jó idő tisztességessé és becsületessé teszi.
Diderot-t valósággal megőrjítették a heves viharok, Schillert pedig olyan kényszerű és fájdalmas apátiába kergette a novemberi borongó idő, hogy akár hetekre levert és életunt állapotba merült.
Alfieri, ez a XVIII. századi színpadi író, aki egykor az olasz irodalom egyik legjelentősebb alkotójának számított, rettenetesen sokat szenvedett a széltől, a vihartól. Szinte megbénult, mikor a levegő elnehezült. Letett minden alkotási szándékáról, s mély egykedvűségbe zuhant.
Ugyanakkor Lombroso úgy gondolta, hogy a tavasz és a fény inspirálta legjelentősebb alkotókat. Bár állításait maga is cáfolja, hiszen egész sor írót lehetne felsorolni, akik éppen a fájdalmas elmúlás évszakában alkották meg legjelentősebb műveiket (így Byron is), felveti a kérdést, hogy a művészetnek a megújulás vagy az elmúlás adja a nagyobb ihletet.

Andersen pokoljárásai

A szerencsétlen gyermekkort megélő és csúnyácska meseíró a legkellemetlenebb emberek egyike lehetett a literatúra történetében.
Színpadi szerzőnek és regényírónak készült (emlékezetből az összes Shakespeare-drámát tudta), s csak harmincéves korában kezdett meséket írni.
Egy alkalommal felbérelt egy zeneszerzőt, hogy írja meg a temetésének gyászindulóját. Fontoskodva annyi támpontot adott a meghökkent komponistának, hogy a rengeteg gyermek miatt a sok apró lábacska tempójához igazítsa a gyászinduló tempóját.

Egy alkalommal Dickenst is felkereste annak angliai otthonában.
Dickens készséggel látta vendégül dán kollégáját. De a látogatás öthétig tartott, s bár ismervén Andersen szószátyárságát, ez sokkal hosszabbnak tűnhetett.
Mikor a meseíró távozott, a Twist Olivér kiváló szerzője egy kis táblácskát tett a vendégszoba fölé, mely által a későbbi vendégek arról értesültek, hogy itt járt viziten Andersen, aki bár öthétig tartózkodott a házban, ez az ittenieknek éveknek tűnt.

Csokonai a szószéken

Az első magyar bohém, a debreceni poéta nemcsak zseniális remekműveket maga után, hanem kacagtató anekdoták sokaságát is.
Szívesen látták mulatságokon, s az egyszerre gáláns költő és bánatos arcú deák gyakran megfordult ott, ahol ittak, mulattak vagy táncoltak.
Nagypéntek napja volt, mikor egy duhaj földbirtokos Csokonai prédikációs könyvébe az ecetes uborka receptjét csempészte. Oda, ahol az ifjú poéta a lapbejegyzést tette.
Az istentiszteletre tisztuló fejjel érkezett, majd a szószékre lépve felütötte a prédikációs könyvét, s olvasni kezdte:
„ Az ecettel…”
Egy pillanatra meglepődhetett, de mivel tudta, honnan fúj a szél, és szónoki képessége, költői invenciója sem hagyta cserben, így folytatta:
„… és epével megitatott Úr Krisztus fejét a keresztfára hajtván ekképp sóhajta… Beteljesedett…”
Szép Szentírás-magyarázata olyan gazdag és érzelmes volt, hogy az istentisztelet közönsége könnybe lábadt szemmel hallgatta az ifjú legátust.