Minden egyes évforduló arra hívja az olvasót, hogy lefújja egy-egy író szoborrá torzított alakjáról a port.
Műveiket nem a szellemi haszon reményében adják ki; miközben ember és a mű soha nem látott távolságra kerül egymástól.
Ilyen torzóként áll előttünk ma is Herczeg Ferenc grandiózus alakja.
A magyar irodalom panteonjából nehézkesen előhurcolva, megkopottan és ügyetlen restaurálással.
Már saját korában is végzetesen hídember volt; két irodalmi korszak határán állva egyensúlyozott, hogy a két korszakot, két egymással szembenálló társadalmi réteget, nemzeti szellemet összefogjon és megtartson.
A polgárnak túl arisztokratikus volt, az arisztokratának túl polgári, urbánusságában megőrzött valamit félszeg vidékiességéből, s a népi-nemzetinek magyarázott lelkiség előtt pedig fáradt, de mégis finom mívességű artisztikumával maradt idegen.

A Jókai utáni korszakban ő volt az író, a par exellence szellemes ember és irodalmi aranyműves, ki egy egész ország öntudatát véste aranynak tetsző ékszerré.
Már az első kommunista forradalom idején letartóztatják; a múlt század közepétől pedig véglegesen száműzik pontos és kimódoltan szép írásművészetét, bámulatos termékenységgel megalkotott negyvenkötetnyi életművét.

Farkas Gyula asszimiláns mivolta, Féja polgári attitűdje, Schöpflin Aladár heterogén kompozíciós technikájáért, Császár Elemér nem eléggé megújító ereje miatt támadta.
Katolikus oldalról Alszeghy Zsolt bámulatos megnemértéssel méltatja, Szerb Antal pedig gyönyörű anakronizmusként láttatja.
A látványosan sokoldalú Várkonyi Nándor outsider mivoltát, hűvösségét érzi a magyar irodalmi szellemtől idegennek.
Egyedül a hozzá írói alkatában hasonló Pintér Jenő értékeli azzal a szenvtelenséggel, mely Herczeg egész életművének sajátos jelensége volt.

Talán nem elfogultság, ha a magyar irodalmi ezüstkort Herczeg Ferenc korának nevezzük.
Ö volt – ahogy Szerb Antal is nevezte – a korszak koszorús költője. Alakja a császárkori Róma Vergiliusának és a Viktoria-kor Tennysonának nagyságához, kifinomultságához és udvari kegyeltségéhez hasonlatos. Herczegben is a középút, a harmónia és másodlagosság teremtette meg a korszak irodalmi életének egyensúlyát. Azt az egyensúlyt, melyre nemcsak a szellemi irányzatok törekedtek, hanem a gazdasági, politikai és még a geopolitika helyzet fenntartásának stratégiái is.
A kor Magyarországa európai középhatalomnak látszott a hatalmasra duzzadt birodalom sokféle betegségtől szenvedő testén.
Budapest – ahogy Egon Friedell írta – modernkori nagyváros lett annak ellenére, hogy megőrizte a keleties bazárváros jellegét.
Utcái, parkjai, szalonjai, polgári palotái, kávéházai megteltek a boldog békeidők felelőtlen bohémságaival, sznobizmusával, szecessziós túldíszítettségeivel.
Így és ebben a korban lett Herczeg Ferenc az egész irodalmi életünk sugárzási központja, akiben mindez egyszerre és soha nem látott pompával volt jelen.
Sváb volt, ahogy Kosztolányi írta, s asszimiláns, ahogy Farkas Gyula rajzolta. Felkapaszkodó polgár a gentry iránti csodálatával és a magyarság iránt érzett kettős látásával. Szellemi térképe olyan volt, mint magának a Monarchiának a térképe Budapesttel, Béccsel, a délvidéki svábság vidékiességével és egy stilizált magyar pusztával, melynél soha semmi nem volt idegenebb a magyar lélektől.
Más volt, mint a korszak többi „asszimilánsa”.
Gárdonyi a Göre Gábor-könyvekkel még parasztcsúfolói hóbortossággal lépett a nyilvánosság elé. Később is megmaradt különcnek, s a különcködés inkább illik hozzá, mint a remeteség. De Gárdonyi történelmi látása tele volt szívvel, megérteni akarással, csodálattal. Ha nem is mindig a magyarság eidoszát csodálta, de mindenképpen a magyarság által megteremtett történelmi atmoszférát szerette és tisztelte. Nem a magyar ember mitikus szeretetével, hanem a magyarrávágyás történelmi hipotetikusságával.
Tömörkény is más irányba hajlott, mint Herczeg. Megmaradt széles társadalomábrázolónak és nagy megértőnek. Rajzai a magyar világról megkérdőjelezhetetlenül hitelesek, mértékadók. Különösen nyelvének archaizmusa és konzerváló képessége tette egyedien tájképfestővé, lélekábrázolóvá.
A későbbi revizionista költő, Sajó Sándor már a magyar faj imádatáról ír, s egész költészetét áthatja az a lelki diffúzió, ahol a lélek „molekuláris” rétegei összeértek.

Ha Herczeg korának szellemi erőit és irodalmi irányait vizsgáljuk, nemcsak a sajátos magyar viszonyokat érzékeljük, hanem az európai irodalmak ösztönös vagy tudatos irányainak jelenlétét is.
A korszak egyik meghatározó iránya volt a francia irány.
Legnevesebb képviselője a rengeteget író Ambrus Zoltán és a tragikusan fiatalon elhunyt Justh Zsigmond. Ambrus stílusa kifinomult, szellemes és mindenféle pátosztól mentes. A francia racionalitás finom és telt borrá érett a magyar nyelv edényében. Irányában rokona Herczegnek, ahogy Justh pedig végletesen ellentéte. Herczeg a monarchikus békeidők képeslapszerűségében a képeslapot látja, míg Justh a hamis színeket, a rothadást.
A másik irány a szláv irodalom felé mutat.
Petelie és Thury Zoltán novellái a fiatal Turgenyevet és a sztoikus Csehovot juttatják eszünkbe, míg Gozsdu leginkább azt a gogoli fáradtan kelet-európai lelkiséget, mely a magyar nehézkes és lassú életével oly’ rokon.

Az új irodalmi nemzedék legkevéssé az angolszász irodalommal tart kapcsolatot. Talán egyedül Tolnai Lajos öntörvényű magyar világából érezzük ki néha a swifti arroganciát és cinizmust.
De a korszak legjellegzetesebb magyar írói, mint, Harsányi Kálmán vagy Török Gyula idegenül nézik a modern korszak térhódítását, Budapest világvárosiasodását, a kettészakadt magyar világot. De Kaffka Margit is a hanyatló évszak színeivel rajzolja a hanyatló magyarság halk és végzetes haláltáncát.

A modern irodalmi irányok megkésve és a bécsiesség szűrőjén át jut el Magyarországra. Németországban a fiatal Stefan George mutatja az új irányt, s Franciaországban Baudelaire és Verlaine is elvaultnak tűnik. Mikor Zola utolsó két regényciklusán dolgozik, addig a magyar irodalomra még mindig Jókai hatalmas árnya terül. Egyedül Jókai Bródy Sándor hatására kísérletezget a zolai naturalizmussal, miközben Bródy is megmaradt színtelen romantikusnak, mítoszteremtő hajlama pedig hajlam és akarat marad mindenféle forradalom nélkül.
De a legerősebb hatás mégiscsak franciaföldről érkezik, s már Reviczky Gyula vagy éppen Czóbel Minka, ez az alig méltányolt, mégis jelentékeny író fordítgatja Baudelaire-t. Bodnár Zsigmond is elkésve a taine-i szellem sugalmazásában mégis a hegeli dialektika szellemében írja meg különös tartalmú, de már saját korában is elutasított irodalomtörténetét.
A francia szimbolizmus és naturalizmus a búvópatakok kacskaringós, erős sodrással, de sok évtizedes lemaradásban megérkezik Magyarországra.
Ebben a változékony, s szimplán irodalomszociológiai szempontok alapján nehezen megérthető korba születik bele Herczeg (Herzog) Ferenc.

Származása, életvitele szinte teljességgel meghatározzák írói attitűdjét.
Szülei németek, jómódú polgárok, katolikusok erős klerikális kötödéssel. E három együttesen a legnagyobb előny ebben a korban, három íz a harmónia látszatával, de harmónia nélkül. Kegyesrendieknél tanul, tizennégy évesen kezd a magyar nyelvvel és a magyar irodalommal foglalkozni. Nemcsak Jókai a számára meghatározó élmény, hanem a magyar ponyvairodalom. Jogásznak tanul, de katonai pálya után áhítozik, amit családja megtilt.
A polgár már ekkor is a gáláns úri életvitelre vágyik. Huszonhárom éves korában kardpárbajt vív, melynek következtében áldozata belehal a sérüléseiben. Herczeg a női becsület megvédéséért keveredik ebbe a kínosnak tetsző ügybe, melyért rendkívül enyhe ítélettel, háromhavi fogházbüntetés letöltésével vezekel.
Itt kezdi írni a Fenn és lenn című regényét, mely a köztudat ellenére csak a közvélemény figyelmét, de mégis lázas érdeklődését hozza meg. Erejét az ezen években írt tárcanovellái mutatják meg.
Az „új Jókai” abban a korban a legveszélyesebb fegyverrel játszik, a kalanddal. Jókai romantikus és fennkölt kalandorai után megjelenik a Herczeg Ferenc-i kalandor, maga Herczeg, illetve az, aki szeretett volna lenni. Szalonok és társaságok hőse az új férfideál, a sikerek embere, a társaság tenyerén hordott hódítója, akit már  a korán kiforrott író rajzol, majd festeget széles és nagyvonalú, de mindig pontos ecsetvonásokkal.
Herczeg tehát váratlanul betör a magyar szalonirodalom steril világába. Előnyt jelent német származása, polgár mivolta, botrányként induló, mégis gáláns magatartásának mítosza, artisztikuma és arisztokratizmusa.
Két hatalmasság rohan elé. Az egyik Gyulai Pál, a magyar irodalom akkori pápája. A másik pedig a Singer és Wolfner kiadó.

Herczeg a Fenn és lenn, valamint a Mutamur című elbeszéléskötete után ugyanazt elmondhatja, amit Byron a Child Harold után: "Egy napon arra ébredtem, hogy híres vagyok."
Hirtelen megnyílnak előtte az irodalmi társaságok, szalonok, újságszerkesztőségek, kiadóvállalatok páncélabroncsú kapui. Majd később a színházak tudományos egyesületek, politikai hadszínterek. De leginkább az olvasói szívek.
A Kisfaludy Társaság tagja lesz, majd Jókai halála után a Petőfi Társaság elnöke. A Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé hívja, később országgyűlési képviselővé emelkedik.
A háború és a bolsevik terror magánéleti válságot, személyes tragédiát és átmeneti tiltást hoz neki.
A háború után a revíziós mozgalom egyik jelentős alakjává nemesül, Horthy kegyeltje és elkötelezettje. Nem szigorúan, hanem láthatatlan szálakkal egymáshoz kötözve. Ez a szál pedig parvenü felemelkedése és tündöklése.
Nemzetközi hírneve van, Európai rangú író. Még a Nobel-díj esetében is felmerül a neve.
Mindent megkapott az élettől. Magas életkort (91 évesen hal meg), írófejedelemként társadalmi, politikai, irodalmi sikereket, közéleti megbecsülést, csodálatot és csak alig irigységet.
De őt is utolérte az írófejedelmek sorsa.
Ki olvassa ma Voltaire színműveit, Aretino vagy Kazinczy alkotásait, Tennyson végtelen eposzait?
Herczeg negyven kötete könyvtárak és antikváriumok dísze, alkotója pedig a feltámasztási kísérlet ellenére is csak az irodalmi vájtfülűek és a sznobok kedvenceként él tovább.

A Fenn és lenn megteremti hírét, novellái pedig irodalmi körökben is tekintélyt szereznek neki. A napnyugati mesékben (1894) már teljes fegyverzetben áll a kor irodalmi közvéleménye előtt. Ügyes meseszövés, szépen megmunkált stílus, pontos és arányos kompozíciós technika jellemzi.
Különös, hogy Herczegnél sem fejlődést, sem hanyatlást nem találni. Az életműnek vannak magaslati és enyhe süllyedései mű és mű között, de ezek nem látványos különbségek.

A Gyurkovics lányok, majd a két évvel későbbi Gyurkovics fiúkban megmutatja és felfedi magát a nagypolgári allűrök mögötti kispolgár. E rendkívül népszerű könyvek egyik nagy erénye a kiszámíthatóság. Ahogy a korszak is látványosan kispolgári volt annak biztonságérzetével, úgy Herczeg is a meglepetéseket kikerülve azt adta, amit az olvasó elvárt. Úgy érezte, hogy író és olvasó szíve együtt dobban, s örömmel töltötte el az azonosságtudat.
Féja Géza, aki Herczegben nem lát mást, csak az ügyes szabászmestert, egyenesen rémségnek tartja a Gyurkovics-regényeket, s száz év távlatából még jobban látszik Féja igazsága, mely szerint Herczeg azt a réteget bálványozta, melynek haláltáncát a legnagyobbak, Móricz, Harsányi Kálmán vagy Török Gyula oly’ tragikus látással festettek le.
Ma már tudjuk, hogy a századforduló utolsó éveiben a paraszttól felfelé mindenki lélekben dzsentri volt, noha soha annyi irigység, megvetés vagy rosszindulat nem tombolt társadalmi rétegek közt, mint éppen ezen évtizedekben.

Bár kint sáros volt az utca, a falak omladozók, a szobák az egyik oldalon hidegek, a másikon fényűzők, gondtalanok és fényesek. De ekkor Herczeg megrázta az üveggömbjét, s a táj hirtelen mindenkinek hóesésesen fehér, tiszta és illuzórikus lett. Herczeg varázslata egyetlen szóval kifejezhető: nosztalgia.
A haldokló réteg még belekapaszkodott a szép mesébe, ez a szép és cifra, igazi közép-európai arisztokrata világ, a felkapaszkodót pedig vitte az illúzió a megcsodált és irigyelt életnívó felé. A két gondolat találkozási pontja volt Herczeg írásművészete.
De mielőtt igazságtalanok lennénk, azt be kell látnia a mai olvasónak is, hogy Herczeg Ferenc egy űrt töltött be. Nélküle üres lenne a korszak, s talán még kuszában és még hosszabb kerülőutakon szerveződött volna tovább, ha nem egy író tartja a kezében a szálakat. Ennek a korszaknak ő volt a Vergiliusa Vergilius nívója nélkül. Megjelenése egyszerre volt sorsszerű és logikus. Mert az olyan regények, mint az Az arany hegedű vagy az Északi fény nemcsak remekül megírt regények, hanem bátor és kiegyensúlyozó művek is. Kevés íróban található meg annyi magabiztosság és fegyelem, pontosság és elegancia, mint ezekben az ezüstkori regényekben.
Részben a liberális írásművészet nagy botránykönyvei, másrészt pedig a moralizáló korszak ellenlábasai között állva polgárjogot szerez a házasságtörésről (Az arany hegedű), az erkölcsi tévelygésről (Simon Zsuzsa) és a balítéletekről, nyomorról, erényekről (Magdaléna két élete) való párbeszédnek.
A Magdaléna két élete pedig annyira megelőzte a korát, hogy sok évtizeddel később és manapság számos film- és könyvsiker idézi meg ezt a történetet.

Herczeg a magyar történelmet ugyanezzel a kiegyenlítő szándékkal teremtette újjá az olvasó számára.
Jókai héroszai, nagyszerű emberei most is polgárokká lesznek, legyenek azok a XI. század nagy lázongói, Bakócz Tamásnak a két világ határán egyensúlyozó alakja, a törökkor egymással küzdő felei, a Rákóczi-szabadságharc a stilizált fejedelmével, vagy a 1848-as forradalom svábjai. Mindegyikben az élet kapu zárodnak, mindegyikben a túlélés a cél, s mindegyikben ott áll a nagy kiegyensúlyozó, a polgári öntudat márványszerű tökéletességgel mindent elrendező győztese. Bár mindegyikben megfigyelhető, ahogy a mellékalakok néha felülírják a főbb cselekményt, s a világtörténelmi kataklizmák helyett szerelmi történetekké transzponálja az író a nagy mesét világtörténelemről, magyarságról, megmaradásról.
De ezekre a művekre is igaz, Herczeg tökéletes írói technikával viszi színre a szereplőit. Mesteri kor- és lélekrajzokkal teremt embert, kort, konfliktust.
Ugyanakkor itt is megérezhető, hogy az epikus valójában színpadi rendező és színpadias szerző. Ahogy Féja Géza nevezte: "bábjátékos".
A korszak egyenrangú drámai alkotót és regényírót látott Herczegben, pedig Herczeg első két művében, A dolovai nábob leányában és a Három testőrben látványosan mutatkoznak meg a gyengeségei. Ismét egy veszélyes eszközhöz nyúl, a hatásossághoz.  Hiába a ragyogó párbeszédek, remekül megkomponált jelenetek, a hatásosság maga alá gyűri mindkét darabot.
És ez igaz az 1901-ben színre került Ocskay brigadérosra is. A szabadságeszme elbukásának már-már kulisszahasogató momentuma a nemzeti egyetnemértés ilyetén való ábrázolása.
Az 1904-ben megjelenő Bizánc mutatja meg erejének teljében színpadteremtő nagyságát.
A magyar drámairodalom egyik legfényesebb alkotása, legmeggyőzőbb erejű műve a megmaradás nagy hipotéziséban. Bár nem magyar témájú mű, a magyarságról szól, a nemzethalál víziójáról, berzsenyis átokról, a himnuszos Kölcsey látomása és a herderi vészharangok zúgása jelenik meg a színpadon.
Kiemelkedő drámája még a Híd, mely Kossuth és Széchenyi tézisen és antitézisen alapuló történetének tűnik, valójában Széchenyi melletti kiállás fennkölt műve. Kossuth nyárspolgárisága Herczeg, Széchenyi magasztos figurája pedig az, aki Herczeg szeretett volna lenni. A nagystílű főúr, az események centripetális gyorsulásának meglátója.
Herczeg megérezhette azt az azonosságot is, melyet Széchenyi is be akart tölteni, a nagy integráló szerepét.

És ha a műveit olvassuk, Herczeg valóban az irodalmi hídember hibátlan művű alakja. Korának legtechnikásabb színműírója, legelegánsabb elbeszélője; bátor és egyenesnek látszó lénye aranyhíd az ezüstkorban. Olyasvalaki, aki Jókai és Móricz közt áll, bár leginkább alattuk,  aki a kisebbségek és a magyarság között megteremteni igyekezett az irodalmi egyensúlyt. Német anyanyelvűsége ellenére a magyar széppróza valódi aranyművesének tűnik. Látszólag nem köt kompromisszumokat, a nyugat előtt nem hajlik meg, kelet illúzióit befogadja, a nosztalgiákat aranyecsettel újra festi, a múltat jelenné restaurálja, a jelent befedi a múlt nosztalgikus aranyködével.

Ember és mű tökéletes egységben mutatta meg a magyar illúziót, a kor magyar irodalmát, s azt a magyar írót, aki a magyar irodalom egészét irányítja. De mégis kiszüremkedik a mű alól az ember, aki nem mással kerül szembe, hanem – ahogy Féja Géza írja - a magyar írói egyéniséggel.
Emlékirataiban és publicisztikájában áll előttünk a valódi Herczeg Ferenc. Itt írja meg, hogy a kiadója által hagyta lebeszélni magát egyik művének tragikus végkifejlete alól.
Miután a kiadó belátta hibáját, Herczeg a következő művét már a tragikus végkifejlettel írta meg.
Ebben az önéletrajzi epizódjában is megmutatta, mennyire zavarta a kibillenő mérleg tragikus lendülése, önnön súlyvesztése, a pillanatnyi légüres tér. Nem lakozott benne Ady ezerszer is kibillenő nagyvonalúsága, Móricz félelmetes, exotikus méretű teremtett világa végtelen prérijével, gondozatlan és vad dzsungelével.
Herczeg még ebben az erjedő világban is megmarad a tavaszi parkok fáklyafényes illúziójánál.  Ez is magyarázata lehet annak, hogy élete utolsó tíz évében semmit nem írt. Bár a kommunista diktatúra alatt kitaszított volt, házát elvették, volt ereje ahhoz, hogy az új hatalomhoz ne dörgölözzék. De nem volt már ereje a nosztalgiához, hiszen befedték a jelen szürke ködei a régi világrend ékszerdobozfinomságú műviségét. Illetve annak azt a kényes szegletét, ahova mindig is tartozni vélte magát.
Látszólag emelkedett volt, ugyanakkor kereste az olvasó és a kiadó kegyeit is. Az aranymíves az aranyközépút mestere lett.

A nagy integráló akkor lepleződik le, mikor kilép a könyvtárak színfalai mögül, s a valódi nagysággal szembekerül. Adyval való összeütközése végzetes volt, a halottgyalázásig merészkedett. De belemart Justh Zsigmondba is, ebbe a kiváló tehetségű íróba, akinek tragikusan szép alakja a magyar irodalom egyik legnemesebb hajtása volt.
Műveiben mindig ügyelt arra, hogy egyenlő mértékkel dicsérjen vagy bántson.  A valódi életben főúri gőggel bántott. Bár tiszteletreméltó alakja kikezdhetetlenül magasodott a kor irodalma fölé, ha kilépett ebből a pózból, lábakra lépett, embereken és eszméken hágott át.
Aztán a múlt század negyvenes éveire aggastyán lett. Megfáradt, a külső festék lepattogzott róla, s hirtelen az lett belőle, ahogy ma is látjuk.
Gyönyörű szobor, melynek patináját ma már éppen a kopottsága adja, ahogy saját korában is ez a mesterséges kopottság búcsúztatta egy nagy század históriáját, s egyengette egy új világ látását urakról, nemzetekről, emberekről, eszmékről. A póz Trianonnal nem szűnt meg, de a milliónyi hajszálrepedés már megmutatta, hogy ez a világ, Herczeg Ferenc kora már végzetesen letűnőben van.
De ez már egy újabb fejezete az új századnak.