Néhány hónapja egy régi könyvet vásároltam egy antikváriumban.
Hónapokig ki sem nyitottam, mintha meg is feledkeztem volna róla. Ám egy nap a kezembe akadt, s fellapoztam.
Vékony kis papír hullott ki belőle. Rajta felirat:
„Örökre a Tiéd!”
Forgatom a kis lapot, nincs más rajta. Csak a kedves vallomás, mely egy könyv lapjai közt tűnt el hosszú időre.
Jellegzetes női írás szépen rajzolt betűkkel. Aki írta, talán boldog lehetett. De akkor miért írta le, s miért rejtette egy könyv bódító ámulatába? Esetleg egy férfikéz száműzte ide, mint valami sötét titkot.
Soha nem tudjuk meg.
Különös fénykép ez az egy mondat a lélekről.
Egy valóságos képen egy nőt láthatnánk, aki talán mosolyog, mert a pillanat ennyit akart megmutatni belőle. Egy mosolyt, mely akár erőszakolt, akár őszinte is lehetett.
De aki leírta azt a mondatot, az egész bensőjét megmutatta. Mivel mást nem írt, az a más nem is fontos. Pillanat és örökkévalóság egyetlen mondatban.
Így tesz az emlékezet is az idő múlásával. A test fogyatkozik, az elme gazdagodik. A veszteségeink mellé az élet apró győzelmei sorakoznak. Talán ez a bölcsesség.
Aki írta és akinek szólt, már nem is élnek. Ez a kis papír túlélte mindkettejüket. Ez pedig az idő bölcsessége. Mert az öröklét a halandó emberrel nyilatkoztatja ki önmagát.

„Mit számít, hogy többé nem tündököl,
az a fény eltűnt a szemem elől,
         az óra vissza sose jő,
mikor nyílt a virág, pompázott a mező;
         nem szomorkodunk: az ad
         erőt, ami megmarad;
         az örök részvét, amely
         mindig volt s nem múlik el;
         s az enyhítő gondolat,
         mely kínjainkból fakad,
         s hit, mely haláltól se fél,
s az évek sora, mely bölcset farag.”

What though the radiance which was once so bright
Be now for ever taken from my sight, 
    Though nothing can bring back the hour 
Of splendour in the grass, of glory in the flower; 
      We will grieve not, rather find 
      Strength in what remains behind;
      In the primal sympathy 
      Which having been must ever be; 
      In the soothing thoughts that spring 
      Out of human suffering; 
      In the faith that looks through death,
In years that bring the philosophic mind.

Így írt a mára már teljesen elfeledett William Wordsworth a halhatatlanságról. A nagy álmodozó nemzedék kíméletlenebb tudott lenni a képzelgéssel szemben, mint a későbbi realisták. Mert „az óra vissza sose jő”, a boldogság csillámait az ember szétszórja. Ami pedig megmaradt, azzal kell tovább élnie. Talán ez a lap erről is szól. Akik írták, boldogok voltak néhány hétre, hónapra, évre. Aztán továbbálltak, s megöregedtek azzal a csüggeteg és állandóan fogyó felnőttkorral, mely örök sóvárgás és lemondás.
Amit itt hagytak, a fiatalság örök nosztalgiája.
Amit elvesztettek: a minden.
Az Isten bölcsessége pedig az, hogy mégsem lettek nincstelenek. Megértek és beértek,
Egy pillanatra felragyogott előttük az, amit egy Novalis keresett, s egy másik romantikus német, Hölderlin addig vágyott, amíg bele nem őrült. És akit megkísértett újból és újból, hogy átélje a nyíló virágot és a pompázó mezőt, megírja a Marienbadi elégiát, ezt a legfájdalmasabban vágyó és tragikus költeményt.:

De futó percig szabad csak csodálnod
ködképét, mely a valóság helyett van!
Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,
ott jár-kel ő sok változó alakban,
s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,
ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.

Doch nur Momente darfst dich unterwinden,
Ein Luftgebild statt ihrer festzuhalten;
Ins Herz zurück! dort wirst du's besser finden,
Dort regt sie sich in wechselnden Gestalten;
Zu vielen bildet eine sich hinüber,
So tausendfach, und immer, immer lieber.

Kezembe veszem a kis papírlapot, s újra olvasom: „Örökre a Tiéd!”
Egy boldog idő igézete. Óvatosan visszateszem a fáradt lapok közé, ahonnan kieshetett. A könyvet visszateszem a helyére.
Ha majd valaki leveszi a polcról, s megtalálja a lapok közt ezt az üzenetet, annak mást jelent. Többet is, talán jobbat.
Ideje továbblépnem, hiszen az idő múlik, a fény pedig halványodik.