Összegzésféle
Valami vészjósló titok fecseg az életem felett,
néha zajos és gonosz - majd újra messzire áll.
Néha boldog is voltam, de akkor is rám lesett,
hangja érces, haragvó, az arcán fekete szakáll.
A délelőtt még eltelik, így vagy úgy - de vége,
szívemben csend motoz, némán, észrevétlen,
a legtöbb szó elakad és furcsán hebeg a gége;
s ilyenkor valaki felsóhajt ott kint, a szélben.
Ma már nem vesződöm a bozontos délutánnal,
nem hadakszom – mi végre? -, ha indul felém;
bennem sok-sok régi, szépséges emlék szárnyal,
és érzem, mosoly ring anyám búzakék szemén.
Az este fáj. – A Rózsadombról lemállik a festék,
az utolsó busz is már a Moszkva térbe fullad;
hiába vágyom én bármire, és hiába is mennék,
minden házban családi, meghitt világ’ gyullad.
De én… Mindig egyedül, fázósan fotelbe bújva,
egy szerető, boldog, szép családról álmodom;
mehetnék tán’ moziba, bort inni egy lebujba,
vagy egyensúlyozni hideg, sötét vágányokon.
Vén koldusok közé vegyülni, rimánkodni jóért,
kéregetni mosolyt, szép szót, ölelést, kegyelmet,
kapni virágot, csókot, este hallani egy „jó éjt!”,
- s érzed, erre egy simogatással is elég felelned.
Talán mindez az én hibám. - Heverek útfélen,
mert nekem súlyos titok leng az életem felett.
Ez vagyok én? Ki tudja? Ez lenne saját énem?
…de amitől mindig féltem, lám, bekövetkezett.
Budapest, 2014. január 17.