Cím nélkül - 3.
Megismerni a fekete csendet,
a stigmát a virrasztó holtak homlokán -
teli serleggel ömlött ránk az élet,
s mi siklottunk csak a bársony-éjszakán.
Egyszerre aztán a szentképszínű tájban
elárultak minket a síró reggelek:
angyalléptekkel a dérfacsarta, fátlan
tisztásokon a végzet feldereng,
a hontalanság az, mi minket összeláncol,
az idegenek templomában szegletkő vagyunk -
méltatlanul a feloldozásra
(a sírás a tiszták és bátrak kiváltsága...)
végül hát egymás magányában,
végül hát vérrel is megáldozunk...
