Ó, csodálatos, mély némaság,
mily magányos minden!
Lágyan hajol levél és az ág,
ha halkan végig suhan az Isten.

S én élek, így újjáteremtve,
nem törődve gonddal se bajjal
és, hogy lelkem a bűnt feledje,
puhán feloldoz a hajnal.

E világot, örömével és könnyével,
én a zarándok, a jámbor,
elhagyom egy hídon, mely hozzád ível,
Te kivezetsz az idők viharából.

Bár dalom vágyik a sok földi jóra,
s nékem a hiúság hitvány bérét mérik,
de lantom elvetem és borzongva
hallgatok előtted az idők végéig.

 

Morgengebet

O wunderbares, tiefes Schweigen,
Wie einsam ist's noch auf der Welt!
Die Wälder nur sich leise neigen,
Als ging' der Herr durchs stille Feld.

Ich fühl mich recht wie neu geschaffen,
Wo ist die Sorge nun und Not?
Was mich noch gestern wollt erschlaffen,
Ich schäm mich des im Morgenrot.

Die Welt mit ihrem Gram und Glücke
Will ich, ein Pilger, frohbereit
Betreten nur wie eine Brücke
Zu dir, Herr, übern Strom der Zeit.

Und buhlt mein Lied, auf Weltgunst lauernd,
Um schnöden Sold der Eitelkeit:
Zerschlag mein Saitenspiel, und schauernd
Schweig ich vor dir in Ewigkeit.