És akkor hirtelen furcsa, idegen hűvös csapott meg,
ahogy a nagykörúton lépdeltem holnap-tervezőn;
kezemre néztem – éreztem, fázik, fáj, megremeg -,
és egyszerre tetten ért az est a kizsendült Vérmezőn.
…más ez a húsvét. Zöldell, friss - de oly’ magányos!
Ilyen egyedül nem voltam soha. Most viselek ínséget,
hiányt, hordok gondokat, s döbbenten néma a város;
eddig szólt hozzám, fecsegett - most félelem kísérget,
és minden pillanatban rám a bánat vad szeme villan:
jaj, az nem lehet, hogy így legyen egész holtomiglan!

Balog reménnyel várom a holnapot - félve és sötéten,
abban bízom bután, hogy jövőm teljesen el nem éget;
függök sok-sok hajszálból sodrott és ingatag kötélen,
s próbálom meglelni a megváltó, egyetlen menedéket.
Már talán pattan is konok szomorúságom erős pántja,
- s bár alattam már meggyújtották a hatalmas máglyát -,
él bennem szikra remény, mely rólam az átkot lerántja,
s tovább élhetem a világ - eddig meg nem élt - csodáját.
Tudom, életem kisiklott, fáj a nap, az éjjel, a lét komisz.
Mit tehetnék mást…? Kérlelek és várok. Ora pro nobis...

Budapest, 2014. április 20. Húsvétvasárnap