Az ősz szele, akár a táj, fájó és komor,
fösvény színekkel jő -, feslett, bús égi had,
olyan, mint az, ki szent halott felett vigad,
s maga is lázasan őrjöng és haldokol.

A kerteken túl még lobog a haló nap,
bogyók dús vérétől forr a kecses bokor,
az óceánra hull az ég, s felhő omol
még roppant árnyként és bús vigasztalónak.

Sziklák alatt a part, mint kőhüllő torka,
minek nyálát a szél vadul idehordta -
ráncos ködökön át arany trónként tárul,

s a lombok közt a menny, s alant az arany hab
nő s árad, s az ég és víz most eggyé dagad -
Gyönyörű a csend a Múlás vigaszául!