A templom a hegyről romos fallal ledől,
bronz- és márványszobrot e tájon a halál,
hőst és istennőket immár egybe’ talál,
s mi dicső volt, ma már vad s lomha fű veri föl.

Pásztor terel barmot ide, s míg kürtjéből,
amíg itat, egy bús és régi dallam száll,
betölt eget s vizet, s ragyog a tengerár,
s míg árnya hőköl itt, azúr kéj tündököl.

Áldó anyaföld itt az Isteneket óvja,
tavaszoknak sokán virágokkal szövi be
tört oszlopok hadát, mit véd a táj szíve.

De a közöny ős álmok tagadója,
nem borzong az ember, míg éjben az ének
neki zúg a habon, ha sírnak a szirének.

L'oubli

Le temple est en ruine au haut du promontoire.
Et la Mort a mêlé, dans ce fauve terrain,
Les Déesses de marbre et les Héros d'airain
Dont l'herbe solitaire ensevelit la gloire.

Seul, parfois, un bouvier menant ses buffles boire,
De sa conque où soupire un antique refrain
Emplissant le ciel calme et l'horizon marin,
Sur l'azur infini dresse sa forme noire.

La Terre maternelle et douce aux anciens Dieux
Fait à chaque printemps, vainement éloquente,
Au chapiteau brisé verdir une autre acanthe ;

Mais l'Homme indifférent au rêve des aïeux
Ecoute sans frémir, du fond des nuits sereines,
La Mer qui se lamente en pleurant les sirènes.