Igazságtalan lennék a modern korral, ha azt írnám, hogy az irodalmi szarkák „csodálatos mód” elszaporodtak.
Mert minden kornak megvannak a szarkái. Elég csak Egon Friedellnek azon szellemes megjegyzésére utalnunk, hogy az emberiség kultúrtörténete lopások története. Bár Friedell a valódi teremtőket értette a jó tolvajokon, akik olyanok voltak, mint a természet, s nem reprodukáltak, hanem egy fokkal magasabbra emelték csodált elődeik munkásságát. Humuszai voltak azon magoknak, melyet korábbi korok adtak át.
A valódi irodalmi szarkák másfajták. Náluk hiányzik az, amit Henri Bergson úgy nevezett: élan vital. Sunyi irigységgel vagy öntudatlan nagyképűséggel vesznek el, s rontanak le mindent, amihez hozzáérnek. Ők csorgatják a világba a kultúrtörténet salakanyagát.

Az első ismert, de meglopott alak - Martialis -, a sok dévaj és erotikus epigramma szerzője egy igazi latin nagyság volt, akinek ismertségét nem remekműveinek felismerése, hanem azok arcátlan ellopása adta. Ő volt és maradt az egyetlen modern római a modernitással tüntető jelenkorban is.
Epigrammáit irigy és néma csodálattal leste és másolta kora, arany pénzeit suta és színtelen garasokká kalapálta együgyű kortársainak gátlástalan hada.
Tehát ő volt az, akit megloptak, s a meglopott megteremtette azt az allegóriát, mely azóta minden törvénykönyv egyik alaptétele.
Plagiarius.
 Ez volt az a kifejezés, mely közel kétezer éve az irodalmi szarkákat jelenti, Martialisnál az olyan embert, aki ellopja más gyermekét.

A tolvaj lélektanához hozzátartozik, hogy dicsőségre vágyik. Nem az alkotás szépségét akarja, hanem a csillogás kétes fényeit. Önmutogató, aki mindenre képes azért, hogy észrevegyék.
Nemhiába írta a legnagyobb teremtők egyike, Vörösmarty:

„Bors, hogy munkáját jól adta ki, szerte dicsekszik.
Szemtelen! aki lopott, rejteni szokta javát.”
(A Plagiarius)

Vörösmarty az irodalmi szarka tökéletes kórképét adja, olyan emberét, akit a külsőségek a legnagyobb becstelenségig űznek.

A XIX. század igen közkedvelt, ugyanakkor rendkívül kártékony műfajának megteremtője az a Sir Arthur Conan Doyle, akit a modern irodalomkutatás plágiummal vádol.
Híres-hírhedt regénye, A sátán kutyája, melynek elfogadottságát köszönheti, valójában egy egészében elorzott történet, ha hihetünk Patrick Garrick-Steele-nek, aki nem irodalmár, hanem pszichológus. Garrick-Steele odáig megy, hogy a váratlanul, harmincas éveinek derekán járó Fletcher Robinsonnak tulajdonítja az egész történetet, melyet az ihlethiányban szenvedő Doyle egyszerűen ellopott. Hogy a csalás ki ne derüljön, az orvosi praxissal bíró Doyle megmérgezte Fletcher Robinsont. Doyle álszent módon még azt is megengedte magának, hogy a könyv címe alá a következő hivatkozást illesztette:
„A történet alapötlete barátomtól, Mr. Fletcher Robinsontól származik, aki mind a cselekmény általános szövésében, mind a helyi részletek kidolgozásában igen sokat segített."

„Ismétlem: csak emlékezetből jegyeztem a Faludi kötetének margójára a megfelelő Ady-verseket és Ady-sorokat. Nagyon sok minden van még azon a margón, amit elhagytam. Minek leleplezni a többit is? Nem érdemes. Nem valami híres ember plagizált, nem nagy eset az egész, hiszen kívülem valószínűleg alig fogja valaki elolvasni e kötetet” – írja Szabó Lőrinc a Nyugat 1922. év 4. számában Faludi Imre Grál sereg-szemle című kötetéről.
E cikkben Szabó megmutatja, hogy a tolvaj nemcsak azzal lop, hogy kifejezéseket, hangulatokat tulajdonít el, hanem akár egész sorokat egy-egy szó megváltoztatásával fosztogat. És hiába variálja át a szavak sorrendjét, azzal csak összetöri az eredeti kristályszerkezetét, s helyette csak ormótlan ragasztásokat ad.
„Mert én végigolvastam az egészet, nagy és őszinte csodálkozással. Csodálkoztam: hát nem tudta Faludi Imre, hogy a legszemérmetlenebb módon lopja Adyt? Lehetetlen, hogy tudta volna, hiszen akkor igyekezett volna leplezni a tolvajlást. Vagy egyszerű és megbocsátható Ady-hatásnak képzelte Ady technikájának, szavainak, címeinek, témáinak, sorainak és egész verseinek átvételét? Erős Ady-hatás, de még mindig csak hatás volna, ha csak elszórtan fordulnának elő verskönyvében a bánat-óra, kincs-madár, álom-virág, csók-virág, csók-halál, remény-gálya, rózsa-harc hőse, Tegnap-legények, Mélyén a titkoknak, Magunk vallomása, A mi nászunk, magyar ugar stb. kifejezések. De Faludi Imre nem csak részleteket lop, neki az egész kincs kell, az Ady-szavakkal együtt megjön az Ady-póz is, Faludi is perc-emberekkel, törpe fajankókkal küzd, mint a Muszáj-Herkules a Tökmagjankókkal, sirályként süvölti dalait, nyugat felé száll, ő a kóbor álmok hegedőse és az új vizek büszke hőse, akit új horizontok csalogatnak és aki, mikor ifjú álcák ifjú csókra vágynak, eltakarja vén szatírarcát.”


Lord Alfred Douglas Oscar Wilde és én című művében (magyarra Kosztolányi Dezső fordította) Wilde-ot azzal támadja, amivel a korabeli sajtó, mely szerint Wilde plágiumot követett el. Douglas, aki Wilde homoszexuális barátja, társa, alkotótársa és múzsája is volt egyben, több részlettel is bizonyítja, hogy Wilde versei formában, tartalomban nagyon hasonlítanak Tennyson In memoriam című ciklusához. Kétségtelenül igaz az állítás, bár ebben az esetben Wilde menthető, hiszen ajánlással is elismeri a másolást, valamint Wilde később kinövi zsenge korának gyengeségeit. És hiába ír andersenes meséket, hiába hasonlít Balzac Szamárbőr című regényéhez motívumában a Dorian Gray, Wilde önálló és hatalmas erejű művésszé nőtte ki magát, aki sohasem szégyellte, hogy Walter Pater és John Ruskin esztétikáján, Scribe színművein és Andersen meséin építette fel saját művészetét. Mert ez a művészet tovább burjánzott, kiteljesedett, autonómmá vált.

A leghíresebb és legarcátlanabb irodalmi szarka Doyle mellett T. S. Eliot volt.
1922-ben jelent meg Az átok földje (The Waste Land) című nagyhatású költeménye magányról és az emberi lélek kiüresedéséről. Noha Eliot lelke volt olyan üres, hogy ellopta Madison Cawein 1913-ban írt Az átok földje (The Waste Land) című művét, melynek a címbeli egyezése mellett számtalan alakzat- és képbeli hasonlóság található. Arról nem is beszélve, hogy Eliot Baudelaire-t és az angol reneszánsz költőket, így Shakespeare-t és Spensert is arcpirító módon fosztogatta.
Ezekután ki mástól is származhat az irodalomtörténet legaljasabb gondolata, mint T. S Eliottól: „A jó költő kölcsönvesz,  nagyszerű lop."

H.G. Wells nemcsak akkor került gyanúba, mikor megírta Jules Verne Utazás a Holdban/ Utazás a Hold körül című regényének mintájára az Emberek a Holdban című művét. Sokkal artikuláltabb volt a botrány, mikor Wells és kiadója került az újságok reflektorfényébe.

1918-ban egy kanadai történész, Florence Deeks, elküldte  A világtörténelem szerkezetének regénye (The Web of the World's Romance) című művét egy angol kiadónak. A történészhölgy  művét a kiadó elutasította.
Alig két évvel később azonban Wellsnek megjelent ma is megbescült és hatalmas erejű remekműve A történelem körvonalai (The Outline of History) címmel, amely kísértetiesen hasonlított Florence Deeks művére. Nemcsak a címbéli és tartalmi egyezések figyelhetők meg, hanem a mű egész koncepciója a kanadai professzorasszony művét utánozta.
A hatalmas botrányt hatalmas per követte, melyet Wells és a kiadója nyert meg. Miért fontos a kiadó ebben a történetben? Mert a két mű ennél a kiadónál találkozott, hogy majd Wells arassa le a nagy gondolat nagy dicsőségét.

A legelső magyar példa a köztudatban Iliász-pörként elhíresült plágium volt. Ez azért különös, mert sokszor értetlenséget vált ki a szellemi tulajdon bizonyos eseteinek ellopása. Ebben az esetben a fordítás okozta a problémát. Kazinczy korában a kevésszámú fordítást még nem tartották kongeniális vagy autentikus műnek, hanem csak az eredeti halvány és pragmatikus változatának.
Ezért nem értette Kazinczy Kölcsey felháborodását, mikor egy Vályi Nagy Ferenc nevű görög irodalmat és magyar nyelvészetet oktató professzor Homérosz- fordításában egyszerűen beleszőtte Kölcsey már készen levő Iliász-fordításrészleteit. Kazinczy számára csak Homérosz volt fontos, míg Kölcseyt fájón érintette az, hogy a fordítói szívet és szellemet ez a fajta hűvösség semmibe vette.

Irodalmunk egyik legarcátlanabb tolvaja Hugo Károly volt, ez az igazi világpolgár, aki nemcsak szellemét, szokásait, nyugtalanságait, hanem tolvajlási szokásait is nemzetközivé dagasztotta.
A romantika egyik jelentős színpadi szerzője, aki bár rosszul beszélt magyarul, pöffeszkedő, öntelt és rendkívüli módon kellemetlen figurája ennek a kornak, mégis jelentős sikereket ért el a színpadon. Egy alkalommal megszellőztették (talán Jókai felbíztatására), hogy legsikeresebb műve a Bankár és báró valójában egy Bazancourt-novella ellopása.
Hugo Károly védekezése a mindenkori szarkák védekezése volt. Azt állította, hogy nem olvasta az eredeti darabot.
Később úgy magyarázkodott, hogy Herman Meyer nevű barátja lefordította ezt a novellát német nyelvre, el is mondta neki a történetet, s mivel nagyon megragadta a téma és a cselekmény, ezért a műfaji sajátosságok és azok különbözősége miatt írta meg darabját.

A jelenkor, ahogy a múlt is, tele van irodalmi szarkákkal, akik öntelten és hiún olvasztják be mások erényeit saját kezdetleges vagy középszerű firkálmányaikba.
Az igazi nagyság valóban talaj, melyben mások nagysága újabb nagysággá emelkedik, szaporodik. Katona Bánk bánjában közel kétszáz sor Veit Weber művéből való átfordítás. Szerb Antal írja, hogy a szikár, vizenyős német szöveg miként emelkedik a magyar nyelvű dikció csodájává.

Nem csak az ellopott mű a szörnyszülött, hanem a tolvaj is. Műve torzó, olyan, mint Frankenstein doktor elborzasztó teremtménye: más és más emberi szervekből összefércelt lélektelen organizmus.
Ahogy Egon Friedell írja csodálatos könyvében az újkori kultúráról: „… minden plágium saját magának bírája. Rajta lebeg az az átok, mely örömtelen birtokká változtat minden lopott jószágot. (…) A természet nem engedélyez tisztességtelen üzleteket…”