- Monsieur, ez még a csomaghoz tartozik – mondta az idős nő, s ráncos kezével vékony, barna könyvecskét nyújtott felém.
Nem nyitottam fel, sejtettem, hogy napló lehet. Vagy talán versek gyűjteménye. Akié volt, szerette a verseket, s gyakran kimásolta őket.
- Köszönöm – mondtam a csendes falakat bámulva. – Köszönöm ezt is!
Kint a júliusi eső csapkodta végig az utcákat. Különös nyár volt sok borongós nappal. Ez illet őhozzá. És hozzám is...

Marie-t egy őszi napon ismertem meg. Október volt, békés párizsi őszi nap. Olyan volt ő, mint maga az ősz. Dús lombú haja barna volt, mint a Fontainebleau-i erdő lombjai, s mikor hosszú és szép ujjaival megigazította a kontyát, olyannak láttam, mint mikor a szél járkál az ágak között.
Szerettem a szótlanságát...
- Nem mondasz semmit? – kérdeztem egy este a Montmartre-on, egy kis étterem asztalánál.
Rám nézett, de nem válaszolt.
- Tehát nem – mondtam tehetetlen várakozással.
- Mit nem? – nézett rám csodálkozva.
- Hiszen erről beszéltem. Költözz hozzám! Éljünk együtt!
- Nem lehet, Maurice. Még nem! – válaszolta határozottan.
Látta, hogy a kedvemet szegte, ezért megfogta a kezemet. Ujjai az ujjaim közé keveredtek. Az én barna ujjaimra fektette vékony, fehér ujjait. A kezünket összekötözték az esti fények..
- Tudod, hogy kedvellek. Talán túlságosan is – mondta, s hosszan a szemembe nézett.
Ilyenkor egy kicsit előrehajolt, az állát leszegte, a szeme kinyílt, s az egész arc együttérző szempárrá változott.
- Ahhoz nem eléggé, hogy...
- Ne folytasd. Ez csak hétköznapi zsarolás.
- Pedig ünnepélyesen kértelek meg.
- Kérlek, ne játssz a szavakkal. Nem is kértél meg.
- Hagyjuk! – mondtam, s magamban elcsodálkoztam, hogy mennyire nyílt és erős.
Csend lett. A mi csendünk.

November táján ritkábban találkoztunk. Tudtam róla, hogy mélyen érző és hajlamos bizonyos eszmékért az önfeláldozásra.
Már bent jártunk november közepén, mikor elmentem hozzá.
Szép bérházban lakott, a Rue Chenier végén. Díszes kapu és díszes homlokzatú ház második emeletén volt a lakása. Minden egykori díszétől megfosztott vénasszony rikácsolta felém:
- A madmoiselle már elment. Ilyenkor már nincs itthon.
Meglepett. Hol lehet ilyenkor Párizsban egy tizenkilenc éves lány?

- Kerestelek – mondtam, miközben rendeltem és felhajtottam a boromat.
- Ne igyál annyit... Kérlek...- suttogta, s az arca hirtelen átszellemült lett.
Nagy gesztenyebarna szemei kinyíltak, ahogy a barna esték szoktak kinyílni. Az ujjai aprót rándultak, majd a kezét az ölébe ejtette.
- Ne másról beszéljünk!
- Miről hát? – kérdezte, s az egyik kezével megsimította az asztalterítőt.
- Bizonyára hallottad, mit kérdeztem – mondtam fölényeskedve.
- Igen, hallottam...
Megint csend lett. Olyan mély, hogy szinte hallottuk Párizs összes tompa és harsogó lármáját.
Rám nézett, majd csak ennyit mondott:
- Vannak olyan gondok, melyeket nem értenél meg.
- Nem vagyok idióta...
- Senki nem mondta, hogy az vagy – mondta, s apró pír fröccsent szét az arcán.
Másról kezdett beszélni. Azt remélte, hogy ezzel elvonja a figyelmemet a kérdésemben rejlő gyanakvásról. Meglepett, hogy mennyire tájékozott olyan dolgokban, amivel a korabeli francia lányok nem is törődnek. Aztán csupa olyan történést említett, melyeknek sem a szereplőit, sem a helyszínét nem ismertem. Zavart, hogy érdektelenségekről beszélt, de szerettem a hangját, s azt is tudta, hogy elbűvöl azzal, hogy mély átéléssel tud beszélni más emberekről, idegen életekről, kétes kimenetelű sorsokról.
Hallgattam és bámultam, s ezutóbbit óvatosan, miközben forrt bennem az est kérdése, hogy mit csinál esténként. A gyanakvás égett bennem, mint valami kellemetlen is kíméletlen láng.

Másnap elhatároztam, hogy kilesem a titkát.
Korán jött az est, szürke ködöket rugdosott az utcák közé a az ősz. Majdnem egy óráig vártam rá.
Egyszerű ruhában volt, sietősen kopogott végig a girbegurba utcákon. A szembejövők megbámulták, én pedig óvatosan lopakodtam utána. Vittem magammal újságot is, hátha el kell takarnom vele az arcomat.
Nem is nézett hátra, csak ment előre, az ismeretlen cél felé, melyről annyi ostoba feltételezés futott át a fejemen.
Aztán megállt egy feltűnően ronda épület előtt. Most körülnézett, aztán  szégyellős mozdulatokkal belépett.
Egy menhely volt, melyet Szent Fülöpről neveztek el.
Mit csinálhat itt? Hirtelen úgy éreztem, hogy nem is szabad belegondolnom a lehetőségekbe. Inkább várok, hogy mi történik eztán.
Talán húsz perc telt el, mikor kilépett az ajtón, s vele volt egy másik nő, valamint két férfi. A nő hasonlóan fiatal volt, mint Marie, a férfiak egyike még inkább fiú volt, a másik viszont idősebb, de semmiképpen nem úriember benyomását keltő férfi.
A kereszteződés másik oldalán beszálltak egy ormótlan nagy autóba.
Megint egészen különös gondolatok rohantak meg. Aztán észrevettem, hogy az autó oldalán ugyanaz a jel volt, mint az épületen. Körötte felirat: Szent Fülöp Menedékház.
Egy kocsma előtt ócska biciklit hagytak. Gyorsan jött az ötlet, hogy ellopjam. Illetve kölcsönvegyem.
Szerencsére az autó lassan haladt a rossz utcákon.
Ahova mentünk, az a Montmartre széle volt. Majdnem félórai biciklizés után találtam meg az autót, ahogy a temetőtől nem messze állt.
Alig pislákoló lámpák alól is látni lehetett a külvárosi nyomor elburjánzó borzalmát.
Árnyékok imbolyogtak, ahogy az az autók ajtajának csapódását lehetett hallani.
Emberszerű lények bújtak elő, talán a temetőben laktak, vagy aludni jártak oda. Legtöbbje sántikált, volt olyan, aki csak négykézláb tudott menni úgy, hogy a kezén is ócska cipő vagy papucs volt, az is spárgával rákötve. Még a félhomályban is látszottak a fekete üregre emlékeztető fogatlan szájak. Néhányan csak nyögdécseltek vagy beszédre nem emlékeztető hangokat adtak ki.
Az idősebb férfihez sántikált a piszkos szakállú ember, hosszan beszélt, majd mutogatott. Marie kis csomagokat osztogatott, míg a másik lány valakinek a fejét kötözte. Majd az idősebb férfi előfüttyentette a fiút, aki szétnyitható tábori hordágyat hozott magával. Aztán néhány percre eltűntek egy szuvas fakerítés mögött.
Néhány perc múlva egy férfit hoztak a hordágyra fektetve, durva pokróccal letakarva. Összetöpörödött, vénség volt, aki csak tátogott, mert képtelen volt beszélni.
Néztem ezeket az állati sorban élő embereket, akik csak azért nem kapták ki egymás kezéből az ételt, mert a hideg görcsössé tette minden mozdulatukat. És erőtlenek voltak ahhoz, hogy verekedjenek. Csendes beletörődéssel zabáltak, marcangolták a kenyeret. Volt, aki a horpadt lábasba öntött teát azért szorongatta, hogy a piszkos ujjai felmelegedjenek. Nők is voltak, akik még szánalmasabb látványt nyújtottak minden nőiségüket elvesztvén. Behorpadt mellel, ráncos képpel és otromba mozdulatokkal közeledtek az autó felé. Még a szégyenük is egyforma volt, ahogy lehajtott fejjel előbotorkáltak a sötétből.
Tehát ide menekül előlem Marie. Másoknak ad fényt, s a mi szerelmünket a homályba' hagyja.

Így lobbant el egy téli napon mindaz, amiben már alig reménykedtem. Marie közölte, hogy itt hagyja ezt a zsúfolt, világi életet. Olyasmiket mondott, hogy nem kap levegőt, neki nem ez a szabadság, mikor másokat nyomorogni lát. Valami olyasmivel érveltem, hogy koldusok és nyomorultak mindig voltak és mindig lesznek. Hiába mondtam, hogy nekünk is lesznek gyermekeink, akiknek jó élete lesz, mert itt vagyunk mi. A szerencsétlenek úgyis egyre többen lesznek, míg a tisztességben felneveltek száma rohamosan fogy.
A szája elé tette a kezét, úgy zokogott. Kihunyt a szeméből a régi melegség. Arca sápadt, ajka fakó volt.
Hosszan elnéztem távozó alakját. Január volt, a szürke kabátja hamar elveszett a szürke táj vigasztalanságában.

Évekkel később tértem vissza Párizsba. Talán egy éve élhettem újra itt, s Marie csak néha jutott az eszembe. Mikor megláttam szerzetesnővéreket, ahogy kettesével járják a kis utcákat. Lehajtott fejjel, mint azok, akiknek gyűjtenek.
Ilyenkor elfordítottam a fejem, próbáltam nem gondolni rá. Inkább megvetést éreztem, s az jutott az eszembe, hogy mások testi nyomoráért nyomort vesznek magukra.
Fényesnek induló nyári nap volt, mikor olvastam az újságban, hogy megtévedt, de visszatért apácát temetnek a Cimetiére de Montmartre-on.
Apró kis kép is jelezte, hogy kiről van szó. Életvidám, mosolygós apáca nézett vissza a képről. Kétségkívül Marie képe volt.
Megilletődve ültem, az újság kiesett a kezemből.
- Monsieur! Az újságja! – mondta a pincér, s óvatos mozdulattal az asztalra tette.
Szédülni kezdtem, majd elindultam, mint valami részeg alak, aki nem tudja, hogy kicsoda, merre vezet az útja, s egyáltalán semmit sem tud a világról.
Arra emlékszem, hogy százfrankossal fizettem, s a pincér hajlongva kotródott el a szemem elől.
A régi kis utcácskák úgy kapaszkodtak fel a Sacré Cœur felé, mint komótos vénkisasszonyok. Erre sétáltunk Marie-val, itt ragyogott fel mindennap piszkos körutak és bűzös kapuljak közt a szépsége.

Nem találtam meg a sírját, pedig egy öreg temetőszolga félóráig magyarázta.
Mikor kifelé mentem, a borongós ég belemártotta szürke képét a fák lombjaiba.
- Eső lesz! – morogta a temetőszolga, majd a zsebéből pálinkát húzott elő.
Elmentem a Szent Fülöp-rendházhoz. Középkorú nő vezetett a rendfőnöknő irodájába.
Idős, de valamikor szépasszony lehetett a rendfőnök. Minden mozdulata kimért és óvatos volt. Számomra idegesítő, mintsem elegáns. Szavai ugyanilyenek voltak. Talán ő is fiatal lányként tört meg, hogy szétszórja a lelkének minden üdvét ebben a világba. Erről szólt itt minden. A falon elsorvadó Krisztus-testtől az ócska bútorokig, a lompos, agyonolvasott könyvektől a szikár falakig.
- Monsieur, ez még a csomaghoz tartozik – mondta a rendfőnöknő, s ráncos kezével vékony, barna könyvecskét nyújtott felém.
Megilletődve vettem át.
- Köszönöm – mondtam a csendes falakat bámulva. – Köszönöm ezt is!
Kint a júliusi eső csapkodta végig az utcákat.
Fázósan botorkáltam a szállásomig. Különös nyár volt. Reggel még sütött, délutánra beborult.

Elolvastam a naplóját.
Voltak napok, melyekről hosszan írt. Ezek unalmas, imádsággal teli napok voltak számtalan tépelődéssel. Néha egy-egy versrészlet vagy imádság volt bemásolva. Apró, megszáradt virág esett ki a könyvecske felénél.
Aztán megpillantottam a nevem.

'931. április 18.
Sokat gondolok Maurice-ra, az én Maurice-omra. Mi lehet vele? Talán visszatért a hazájába. Biztos boldog! Végre olyan lányt kap az Istentől, amilyet megérdemel!

Voltak mondatok, melyek után három felkiáltójel is volt.
Aztán olyan lapok következtek, melyeken a betűk elmosódtak. Biztosan sokat sírt.

'931. október 23.
A mi napunk. Maurice –é és az enyém. Ekkor ismerkedtünk meg. Tavaly a Szajna-parton ünnepeltünk. Maurice beleöntötte a bort a folyóba, hogy az igyon az egészségünkre, mi pedig maradjunk józanok. Mulatságos volt. Szerettem nevetni azon, amiket mondott...

Aztán arról írt, hogy nem bírja tovább. Szereti az Istent, de véletlenül megismerkedett valakivel, aki Maurice-ra hasonlított. Az ő Maurice-ára. Ugyanolyanok a mozdulatai, a szeme, a nevetése. Talán azért, mert ő is magyar, s a magyarok kedvesek és humorosak. Szeretnek nevetni, s egészen mások, mint a franciák. Vagy nagyon szomorúak, vagy nagyon vidámak.
Tíz oldal csak arról szólt, hogy nincs benne kétely, de az élet számára mást jelent, többet, szeretni valakit, aki olyan, mint...

A következő oldalak arról szóltak, miképpen tért vissza a kolostorba, s miféle büntetéseket választott magának. Pedig a többiek vigyázni akartak rá, óvták, de ő egyre zárkózottabb és ingerültebb lett. Sok baj volt vele. Érezte, hogy nincs helye a világban. Betegségért imádkozott, s az imái meghallgatást nyertek.
Az utolsó oldalak már csak rólam és az Istenről szóltak. Négy –öt lap volt hátra, mikor megszakadt a napló, ekkor halt meg.
Az utolsó bejegyzés ennyi volt:
„A legkisebb öröm is a legnagyobb bánattal fizet minden boldog napért..."

Az asztalra dobtam a kis barna könyvecskét. Elgondolkodtam a szavain. Talán igaza van. Akiket meglegyint a halál, azok már messzebbre látnak, mint ezek, kik még öntudatlanul élvezik az életüket. Azok már túlra láttak, ahol Valaki a legkisebb örömért is a bánat magas számláját teszi az élet asztalára.
Kint egyre jobban esett.
Ez illet őhozzá. És hozzám is...