Fél kilenc is elmúlt, mikor találkoztunk.
Különös volt a város, messzi morajok hallatszottak, de mások voltak, mint az estek olvadékony hangorgiái.
Meglepett, hogy egyszerűen öltözött, talán túl hétköznapiasan, mint aki számára nem is fontos, hogy velem kell eltöltenie egy órát.
Én alaposan kiöltöztem. Hosszú ideig válogattam, hogy mi lenne a helyes.
Ő pedig úgy viselkedett, mintha ez az alkalom egy bosszantó kötelesség lenne, amin mihamarabb túl kell esnie.
De ahogy múltak a percek, megváltozott. Figyelmes lett és érdeklődő.
Beszéltem neki az olvasottak eszmeiségéről, ő pedig hallgatott, s csak időnként nézett a szemembe. Még ügyetlenkedtem egy sort a papírokkal, ami látszólag mulattatta. Hallgatta, ahogy olvastam a fordításomat. Szinte kislányos hangja volt, ahogy okosan és szépen javított. Ostoba kölyöknek éreztem magam, úgy, mint amikor az osztály legbutább tanulója mellé rendelik a legokosabbat, aki lépten-nyomon hibát talál a bukdácsoló szamár minden megállapításában. Hirtelen rám tőrt, hogy ostobának és szánalmasnak tarthat, így fogtam a papírköteget, s ledobtam egy másik asztalra.
- Tehát hagyjuk Monsieur Bremond poétikáját? – nevette el magát.
Tele volt a hangja iróniával, az arca pedig fáradt mosollyal.
Meglepett, hogy nem érdekli Henri Bremond akadémikus okossága, s természetesnek vette, hogy kérdezgetem, ő pedig válaszol. Mesélt magáról, s hogy nem szeret itt lenni. Hiányzik neki az otthon, bár szép Pest, s még szebb Buda, de az emberek... Azonnal lelki rokonságot éreztem vele, s a szépsége átalakult valami titkos kegyelemmé, melyre ösztönösen vágytam. Most velem van egy ismeretlen és jellegtelen szobában másoktól nem háborítatva. Velem törődik, néha rám néz, elneveti magát, megértőn mosolyog, hosszan elgondolkodik a szavaimon. Már nem érzem azt, hogy senki és semmi vagyok mellette. Meghallgat, komolyan vesz, megért. Beleszerettem a szemébe, ebbe a zöld szempárba, melynek árnyalatai olyan gyorsan változtak. Mikor komoly volt, fakóvá lett, mikor nevetett, mélyzöld csillogássá tágult. Mikor elgondolkodott, régi emlékek tértek vissza hozzám. Ilyen volt a kert a régi házban, ilyen volt az anyám szeme, ilyen minden, ami békés és kellemes. És szép volt a keze, melyet olyan jó lett volna megfogni, megcsókolni. De még érinteni sem mertem, s a közelségét is óvatosan kerültem, nehogy összetörjem a tisztelet kristályburkát, mely láthatatlanul, mégis olyan intenzíven feszült kettőnk közt.
Észre sem vettem, hogy tompa kiabálás lopakodik fel a szobába, mikor Izabel az ablakhoz lépett.
- Becsukom... Alig halljuk egymást.
Abban a pillanatban erős robaj, lövés rázta meg a szobát. Messzi ablakcsörömpölés, majd ordítás hallatszott. Aztán újabb lövések, majd egy autómotor felhördült.
Izabel ijedten nézett rám. Csak a fejem ráztam, nem tudtam, mi történhetett.
Mindketten az ablakban álltunk, de a sötét házak sziluettjei alig láthatóan emelkedtek ki a szürke utcák forgatagából.
- Menjünk le! Nézzük meg, mi történt!
- Ne... Biztos nagy a baj! - válaszolta csendes, fakó ajakkal. – Valaki mesélte, hogy Debrecenben harcok voltak. Aztán kikapcsolták a telefonokat.
- Gyere, menjünk! – mondtam, s megfogtam a kezét.
Váratlan volt mindez, láttam a meglepettségét.
Óvatosan lépett egyet felém, én pedig megálltam. Nagyon közel került az arcunk egymáséhoz.
- Ne félj! – suttogtam.
- Tőled nem félek – válaszolta.
Szinte csak a szemét, az orrát és a homlokát láttam, s közelről olyan fájdalmasan szép volt, hogy megremegtem.
- Te fázol... - mondta fátyolos hangon. Majd anyáskodón hozzátette: - És ki akarsz menni az estbe. Hiszen késő van! És a porta...
- Nem fázom. Csak jó lenne...
- Mi lenne jó?
- Semmi...
- Ugyan! Mondd ki, amit akartál!
- Csak... Sétálni lenne jó veled. Ott, ahol még jobban kettesben lehetünk. Itt megzavarhatnak.
- Ennél is jobban? – és elnevette magát. Kedves kis csilingelés volt ez a nevetés, apró, de fülledt és izgató. - Ugyan, ki zavarna meg? Nincs senki bent a szobákban. Mindenki kiment a gyűlésre.
- Akkor mi is menjünk! – mondtam, s a kezét szinte szorongatva indultunk a folyosóra.
- Várj, hozom a kabátomat! De ígérd meg, hogy nem lesz baj!
- Ígérem – válaszoltam. – Kint van a fél egyetem.
Bolond voltam. Inkább vele maradtam volna. De féltem, hogy unalmas vagyok neki.
Összegombolatlan kabáttal futottunk le a lépcsőkön.
- Maguk hova mennek tíz után? – szólt az öreg portás, s zseblámpával az arcomba világított.
- Ugyan már, István bácsi! Gyűlés van a városban. Odamegyünk.
- Maga nem is lehetne ilyenkor a kollégiumban! – dörmögte az öreg, majd két köhécselés közben még lövésekről morgott.
- Nem lövések azok... - feleltem lelkesen -, csak tűzijáték vagy valami hasonló.
- Tűzijáték a fenét! Puska ropog így, orosz fegyver. Ezért a kishölgyet engedje vissza, maga meg minél nagyobb kerülővel menjen haza ezeken a kisutcákon, mert... Tudja azt maga! – morogta a sokat látott ember óvatosságával.
Izabelt magammal rángatva futni kezdtünk. Az öregember még kiabált valamit, melyekből csak szavakat hallottunk. Füstölgött a leheletünk, ahogy az egyik utcát a másik után hagytuk el. És nevettünk. Önfeledten és megrészegülten egymástól.
A város pedig hangosan szuszogott, morgott, az emberi lármát sötét arabeszkekké festve hozta el nekünk a hűvös őszi est.
Aztán egész közelről újabb lövés. Még a lövedék fütyülését is hallottuk, majd a becsapódást, az emberek ordítozását.
Izabel ijedten bújt hozzám.
- Menjünk vissza! Tényleg lövöldöznek!
- Menjünk... És bocsáss meg! – dadogtam felé.
- Nem te tehetsz róla- válaszolta, s a kezem után nyúlt.
Hirtelen megremegett a föld a lábunk alatt. Tank dübörgött elő a tér felől.
- Istenem! – mondta Izabel, s a sápadtsága szinte világított a sötétben. Egy kapualjba húztam, s szorosan magamhoz öleltem.
- Nem lesz semmi baj... Velünk nem – suttogtam, s megcsókoltam a homlokát. Nem ellenkezett, megadón lehajtotta a fejét.

Éjfélre járt az idő, mikor a kollégiumhoz értünk.
- Jó volt veled – mondta kissé zavartan. Majd határozottan hozzátette: - Jó veled.
- Mennyire jó? – kérdeztem csalfán, mint aki elfelejtette, hogy innen néhány kilométerrel alrébb az utcák megteltek a halál sötét lármáival.
Egy pillanat volt, ahogy az ajka az ajkamat érte.
- Ennyire – suttogta, s elmosolyodott. – Majdnem nagyon – mondta lemondó csendességgel.