Több mint negyven évvel ezelőtt jártam erre. Eszembe jutott a régi mondás, csak a szegények öregednek.
A csinos házak most is délcegen és elegánsan sorakoznak egymás mellett. Arcukat szépnek hagyja a gondoskodó kegyelet púdere. A templomok pedig olyanok, mint a papok, tévelygők és szépek, erősek és nemesek; az idő ráncokat vet homlokukra, mégis ragyognak, akár maga a hit.
Csak az öreg házak omladoznak, s némelyikük oly szánandó, mint a temetetlen halott, mely csak odvas csont és vaksi szem.

Őszi este volt, mikor Füzesabony felől megérkeztem. Lekéstem a déli vonatot, majd a legközelebbi a fekete ég alatt pislákoló városba hozott.
Taxi vitt el a Mária utcába, ahol kijelölték a szállásomat.
Egykori polgári ház volt nagy, boltíves kapuval, szögletes ablakokkal, magas, tekintélyt parancsoló homlokzattal.
Kövér, idősödő ember dohogott elő az udvarból. Közölte, hogy sokkal előbb várt, majd a dülöngélő járásával elindult, hogy kinyissa a házat, a szobákat.
Bent a valamikori tulajdonos bútorai sorakoztak, s még néhány festmény is maradt a falon.
Mintha megkímélték volna a házat; belülről sem tűnt elhanyagoltnak.
Később tudtam meg, hogy azoknak adják ki, akik egy-két évig itt maradnak, s tanítanak a főiskolán. Esetleg bizalmi állást foglalnak el.
Ezért is volt a kaput kinyitó ember óvatos elégedetlensége. Nem tudhatta, melyik vagyok én. Még a bőröndjeimet is behordta. Aztán röviden elköszönt, s hirtelen rám szakadt a csend.
Örültem az üres könyvesszekrénynek, melyet az érkezésemre valamelyest kitakarítottak. Kétbőröndnyi könyvet még este felpakoltam, majd a ruháimat is elrendeztem. Csendes nyugtalansággal töltöttem az első éjszakát itt, ebben az idegen városban.

Olgát két hétre az érkezésem után ismertem meg.
Szőke volt, de inkább barnába hajló volt a szőkesége. A tekintete csak egy villanás volt, s maradt a sejtelem szeszélyes képzelgése, hogy valójában milyen lehet.
Magas volt, talán egy kissé sovány, de nyúlánk alakja mégis nőiesen teltnek tűnt.
Egy autóból szállt ki, s először csak egy pillanatra láttam.
Siettem, nem is figyeltem, hogy melyik házba megy be.
Este, mikor átgondoltam a napomat, eszembe jutott ez a különleges szépség.

Napok teltek el, szeptember közepe volt. Hamar elfogyott a nyár, a lombok gyorsan fakultak, másfajta színek jöttek másféle illatokkal.
A főiskola idegen volt, az emberek gyanakvón néztek, fiatalnak és képzetlennek találtak. A hallgatókat felületesnek éreztem, csak a könyvtár volt méltó a tudományhoz.
Eleinte keveset voltam bent, inkább az otthonommal törődtem.
Az utca végén magasodott a régi görög templom ősállati méltósággal, megkopott és elhanyagolt falakkal. A város azonban különleges volt, a Montmartre-ra emlékeztetett a szűk utcáival, ódon templomaival. Az esők ugyanolyan sáros hömpölygéssel szaladnak végig a vártól lefelé kísértő utcákon, mint ott a Sacré Cœur fenséges tömbjétől.
Már egy hónapja éltem itt, mikor fogadástra hívtak a régi megyeházára. Még mindig hiányos volt az ismeretségem, legalább annyira, mint a ruhatáram. Az utóbbi jobban zavart, különösen ezen az estén.
Meg kellett jelennem, s utólag hálás voltam a meghívásért. Talán kilenc óra volt, mikor megismertem Zsadov ezredest. Inkább tűnt diplomatának, mint katonának. S bár magas férfi volt, jóságos arca és tekintete hamar megnyugtatott. Szívélyesen üdvözölt, s jól beszélt magyarul. Hét éve él itt, s az jobban meglepett, hogy kiválóan beszélt franciául, s egy keveset németül. Hamar megszerettem, mert nem olyan volt, mint a többi orosz tiszt. Közvetlen volt, szelíd és mulatságosan hangos.
Negyvenes éveinek a derekán járt, s bár magas volt a homloka, mégis erős, sűrű haj keretezte a feje tetejét. A szeme zöldeskék volt, talán egy kicsit óvatoskodó, de hamar megnyugvó. Húsos orra és álla a majdani öregembert előlegezte, és ránctalan arcában az ifjúság egyre reménytelenebbül küzdött a múlással. Halántékán a haj olyan volt, mint a sáros, sűrű hó olvadáskor, olyan reménytelenül múlongó.
„Kedves barátom"-nak nevezett, s látványosan került mindenféle politikát. Nem volt tolakodó, nem akart belém látni, noha sokat kérdezett. Érdekelte a zene, az építészet, az autók. Egyikhez sem tudtam hozzászólni, ezért hallgattam. Ő pedig megkedvelt a hallgatásom miatt, mert őszintének és tisztának érezte azt.
- Maga a Dunántúlról jött, ha jól tudom. Hogy érzi itt magát? – kérdezte őszinte udvariassággal.
- Kis ország sok azonossággal – válaszoltam, s elgondolkodtatott a válaszom.
Hiszen nagyon más ez a város, az itt élő emberek. De talán nem annyira, mint ennek a kedélyes embernek a hazája.
Meg a válaszom, s úgy tűnt, hasonló üres kérdésekkel fog untatni egész este.
- Várjon csak! Megérkezett a feleségem. Hadd mutassam be önöket egymásnak!
Váratlanul ért, hogy újra láttam azt a szép nőt a Mária utcáról, s most szebbnek tűnt, ahogy előttem állt. Benne is volt a férje kedélyességéből, ahogy kezet nyújtott.
A mosolyában sem volt semmi mesterkéltség, inkább takarékosnak látszott ebben is.
A ruhája elegánsnak tűnt, bár a női ruhákhoz sem értek.
És még szebben beszélt magyarul, mint a férje. A szavakat némi óvatossággal mondta ki, s kevésbé volt lendületes, mikor hosszabban beszélt, mint a férje, de sokkal választékosabban szólt.
- Olga, az én gyönyörű feleségem – mondta Zsadov, s büszkén mosolygott a feleségére.
- Ön pedig... - nézett rám a lány visszafogott érdeklődéssel. A szeme kék volt, s nem az a hűvös kékség fénylett belőle, hanem inkább a délköri tengerek kéksége telten és szenvedélyesen.
Bemutatkozásom önteltnek és túl határozottnak tűnhetett, mert Olga a férjét kezdte figyelni. Szinte a tekintetével kilopta ennek a férfinak a szájából a szavakat, s mikor az nevetett. Az jutott az eszembe, hogy szeretik egymást a két évtizednyi korkülönbség ellenére is.
Mikor Olga elfordult, akkor vettem észre, mennyire szép a válla és a nyaka, s a tarkóján lévő aranyszálak mindenképpen igazabbul és természetesebben ragyognak, mint a fülében és a nyakán elővillanó ékszerek.
- Kedvesem, nem is mondtad a mi ifjú professzorunknak, hogy te félig magyar vagy – mondta Zsadov, s ezzel újra felém fordította a felesége tekintetét.
Olga könnyed mosoly mellett bólintott, majd elmesélte, hogy a nagyapja orosz fogsága alatt átállt a vörösökhöz, s kint is maradt. Nemrég halt meg. Miközben hallgattam, jobban érdekelt, hogy ki és miféle lehet ennek a lánynak az apja és az anyja. Olga mintha kitalálta volna a gondolataimat, elmesélte, hogy a nagyapja hazajött, hogy elvigye a fiát is a szovjetté váló Oroszországba, s mindkét férfi ott talált magának feleséget.
Majd röviden beszélt az édesanyjáról, s arról, mennyire irigyli a szépségéért.
Hallgattam ezt a nőt, akiről azt is megtudtam, hogy huszonhét éves, s csak egy évvel fiatalabb nálam. Aztán nevetve énekelte egészen közelről: „meséljen egy kicsit magáról". Én pedig szerettem azokról a dolgokról beszélni, amiket külső szemlélőként mulatságosnak tartottam. Sokat nevettek a szavaimon. Zsadov is, akit ezen az estén egyre közelebb éreztem magamhoz, mert valóban az volt, akinek látszott. Éreztem benne a szorongást, mintha megrémítené, hogy egy másik ország elnyomói kényét látják belé. Ez a rémület azonban másfajta volt, a jó hírét féltő ember nyugtalanságához hasonlatos. Olyanéhoz, aki kerüli a legkisebb lelki megrázkódtatásokat is. Ezért mindent és mindenkit dicsért, gyakran mondta, hogy „remek", vagy azt, hogy „itt minden kiváló". Olga pedig vagy elgondolkodva a szavaimon kibámult a sötétlő városra, vagy hosszan a szemembe nézve hallgatott.

Mikor elköszöntünk, más volt az érintése, mint a bemutatkozástól. A hideg és apró kéz átmelegedett, puha fehérségét felváltotta a langyos könnyedség halvány színe, szemébe a csalódottság halvány remegése költözött. Fájt, hogy hamar vége lett az estnek, de akkor az ezredes megmentett.
- Olga, hazavinnéd a fiatalembert? – mondta szelíd parancsolással Zsadov a feleségének, s meg sem fordult a fejében, hogy a felesége nemcsak elbűvölt, hanem vonzani kezdett minden mozdulatával.
Egyre szebbnek láttam a szépségét, s zavarba is hozott, hogy e vonzó és finom nő mellett ülhetek.
- Természetesen, kedvesem! – mondta Olga, majd oroszul váltottak néhány rövid és fürge mondatot.
Megismertem azt a kocsit, amit azon a reggelen láttam.
- Hova lesz a fuvar, professzor úr? – kérdezte Olga bohókásan, s belenevetett a kérdés közepébe.
Soha nem szerettem a felületességet, s a gúnyolódás enyhe árnyalatait sem, de Olgától szerethető, sőt mulatságosnak tetszettek ezek a szavak.
- A Mária utcában lakom – válaszoltam, s rajtafelejtettem a szemem.
- A Mária utca? Hiszen oda sokat járok! – válaszolta. – Onnan hozom a tojást, a tejet, s ott lakik egy varrónő, akihez elviszem a ruháimat. Én ügyetlen vagyok, segítségre szorulok.
Zavartan elfordult, talán a tekintetem zavarta.
- És melyik házban lakik?
- Az ötösben – válaszoltam elkomorodva.
- Az ötös... Az a szép nagy ház hosszúkás udvarral, kovácsoltvas kerítéssel.
- Igen, az.
- Ismerem azt a házat...
- És ismerte a korábbi lakóját is?
Olga hirtelen elkomorodott. A kocsi felbőgött, ahogy elindította.
A város fényei szétkenődtek a szélvédő üvegén, ahogy apró cseppekben esni kezdett az eső.
Szótlanok voltunk mindketten, míg az utcák is egymásba folytak, mint keskeny és sötét vizű patakok.
Olga nem a legrövidebb utat választotta. Hosszú kerülővel a Bazilikát messze elhagyva ment. Közben szótlan volt, mintha a szavaimra várt volna.
- Miért olyan csöndes? – kérdezte meg kisvártatva. - Maga a szavak embere – és elmosolyodva rám nézett.
- Sokszor a csend hangulatosabb, kellemesebb.
- Szereti az esős őszi estét? – kérdezte meg még mindig jókedvvel.
- Talán ez illik hozzám. Otthon érzem magam benne.
- Ne legyen már olyan ősziesen kedvtelen. Nem is illik ez magához – válaszolta elgondolkodva.
- Mi illik hozzám?
Elgondolkodott.
- Talán a koratavasz. Ön csupa ígéret a fiatalság okosságával. Hiszen okosnak kell lennie, hogy itt taníthasson. Nemde? – mondta, s hosszan, kedveskedő mosollyal az arcán felém fordult.
- Nem válaszolt a kérdésemre – mondtam elterelve a szót magamról.
- Melyikre? - kérdezett vissza.
- Az elődömre vonatkozó kérdésre. Hogy ki lakott az ötösben, mielőtt én odaköltöztem volna?
- Nem fontos, és nem ismertem annyira, hogy helyesen ítéljek meg valaki mást.
- Ítélkeznie kellene fölötte?
- Nem, csak nem jutott jobb szó az eszembe. Maga sem tud mindig úgy válaszolni, ahogy egy született párizsi vagy lyoni elvárja.
A csend, ami kellemetlenül elhízott testtel közénk terpeszkedett, őt jobban zavarhatta. Láttam, ahogy megremeg az ajka a ki nem mondott szavaktól.
Aztán megérkeztünk. Leállította az autót, de nem nézett felém, nem mondott semmit, csak várakozott.
- Sokkal kellemesebb volt ez az este, mint amire számítottam – mondtam váratlanul.
- Igen. Tényleg. A legtöbb szokványos. Ez nem volt az. Örülök, hogy megismerhettem – válaszolta, s kézfogásra nyújtotta a kezét.
Hideg volt a keze, ahogy a tekintete is.
- Köszönök mindent. Elsősorban önnek.
- Nekem? Ugyan mit adhattam én önnek, amit meg kell köszönnie – nevette el magát újra.
- A kellemes lényét, a szemét,  az arcát... És most a kezét – mondtam, s mindketten nevettünk.
A keze a kezembe maradt.
- Magának van valakije? – kérdezte ismét váratlanul, s a mosoly helyett zavart érdeklődés sötétlett a tekintetében.
- Olyannyira nincs, hogyha bemegyek a házba, valósággal kísérteni fogok benne.
Elnevette magát egy kicsit megkésve, elsőre nem értette a megjegyzésem.
- Én köszönöm, hogy ennyit nevettem ezen az estén – mondta most komolyan. - Maga nagyon kellemes. Emlékeztet valakire. Valakire, valakikre. Régi szeretnivaló emberekből gyúrták össze magát. Sok szép emléket felidéző érzésből. Remélem, még találkozunk!
Megrészegített a közvetlensége.
- Jó éjt! – mondta, s megsimította az arcom.
Nem tudtam hirtelen válaszolni, csak a kezét szorongattam. Aztán valami rekedtes „jó éjt"-féleséget hördültem.
Mikor kiszálltam, a hideg az arcomba csapott.
Lassan gördült végig a nagy fekete autó a Mária utcán. Mintha arra várna, hogy utána rohanjak. S mikor megtettem, az autó már sehol nem volt. Csak a nagy és fekete sötétség, a vaksi házak, a vak égbolt feketén égett bele a szemembe. És az egész város olyan volt ezen az estén, mint egy elhagyatott és sötét színház szanaszét dobált díszletekkel, üres nézőtérrel.

Néhány nappal később megkeresett Zsadov.
Tanácsot kért néhány könyvvel kapcsolatban. Szívesen segítettem neki, s örültem a látogatásának, mert egy magas rangú orosz tiszt ismeretsége az intrikusokat is elnémíthatja.
Szokásos jókedvével jött, néha a vállam is átkarolta, s mint valamiféle öregebb rokon, úgy beszélt hozzám.
Olgáról szerettem volna kérdezni, de visszatartott ennek az embernek a belém vetett bizalma.
Aztán mégis szóba került a nő is, mikor kikísértem:
- Az én Olgámnak nem üzen semmit?
- Üdvözlöm, s minden jót kívánok neki – dadogtam megilletődve a nevének hallásától. És egy pillanatra belém nyilallt az „én Olgám" kifejezés, hirtelen magam előtt láttam, s ez elvette, kisimította belőlem a kellemetlen érzést.
- Átadom! Biztos örülni fog, hogy a maga jókívánságait viszem neki haza.
Jól estek az ezredes szavai, s azt éreztem, hogy a jóindulata csak velem ennyire intenzív és őszinte.

Október volt, mikor újra találkoztam az ezredessel. Meghívott a lakására, s én örömmel mentem el.
- Olga nincs itthon. Fodrásznál van, s ilyenkor későn ér haza – nevette el magát Zsadov. – De ne nyugtalankodjék, én is jó házigazdája leszek. Maguk magyarok is azok, igyekszem megfelelni az itteni szokásoknak.
Sokféle italt hozott elő, olyanokat is, amilyeneket csak felsőbb körökben szokás megmutatni. És olyanokat, melyeket csak hírből ismertem.
- Igyék, barátom! Csak bátran – biztatott, s éreztem a higgadt és kissé titkolt tiszteletét is.
Órák teltek el, s beszéltünk, zenéről, balettről, irodalomról, festészetről. Örömmel konstatálta, hogy jól ismerem az orosz írókat, s még jobban a zenét, s valamennyire a festészetet is. Meglepett, hogy elkötelezett művészpártoló. Nem gondoltam, hogy nemcsak felszínesen művelt, de mélyen érző is. Hanglemezeket játszott le, s látszott, mélyen átéli a zenét.
Későre járt, mikor engedett hazaindulnom. Sokat ivott, de ettől még engedékenyebb és szívélyesebb lett.
A ház előtt találkoztam Olgával. Zsadov a magas ház teraszán állt, s onnan intett.
- Á, megjött az én Olgám! – s hangosan nevetni kezdett. – Vidd haza, kérlek a mi kedves vendégünket!
Olga arcán meglepettséget láttam, de bosszankodásfélét is, hiszen álmos, kimerült lehetett, s talán zavarta az is, hogy a férje parancsolgat. Ugyanakkor egyazon pillanat alatt szelídültek meg az arcán a gesztusok, ahogy összetalálkozott a tekintetünk.
- Jöjjön, mondta Olga, s már indult is az autó felé.
- Köszönöm, késő van. Inkább egyedül megyek haza.
- Pont azért viszem haza magát, mert nagyon késő van.
- Inkább vigyázzon a férjére. És Eger sem olyan kisváros, hogy ne érnék haza innen egy félóra alatt.
Némi csalódottságot láttam az arcán, majd hosszan a szemembe nézett:
- Legyen úgy, ahogy akarja! – mondta, majd határozott léptekkel elindult a magas lépcsőjű és impozáns ház felé.
Még hallottam a hangjukat, de már nem figyeltem rájuk. Siettem haza, tizenegy is elmúlt már. A város elfáradt, kimerülten szuszogtak az utcák és a terek.
Olgára gondoltam. Vonzott a lénye, a szépsége, de megkedveltem a férjét, ezért igyekeztem elfelejteni. Még kihallgattam, ahogy a Servita templom már féltizenkettőt harangoz, mikor lámpafény világított a szemembe. Megijedtem, mert ilyenkor nagyon kellemetlen egy igazoltatás, s nem lett volna jó az ezredeséket felriasztanom, hogy megerősítsenek abban, hogy náluk voltam ilyen sokáig.
De nem rendőrségi autó volt, hanem a nagy fekete kocsi, melyből magas, vékony nő szállt ki. Olga volt az.
Meglepetésem szótlanná tett.
- Olyan jó, hogy megtaláltam? – mondta a nő lelkendezve.
- És az ezredes?
- Elaludt a nappaliban. Elgyengül az italtól és az éjszakázástól.
- Akkor sem kellett volna utánam jönnie.
- Talán nem, de most itt vagyok. Már nem küldhet el!
Nem mertem kutatni a tetteinek okát, féltem attól, hogy becsapom magam.
- Szálljon be! – mondta parancsoláshoz nem szokott hangon.
Engedelmeskedtem, ő pedig elindult.
De nem a Mária utca felé, hanem a külváros felé. Arra, ahol már alig vannak házak. Háborús romok inkább, toldott-foldozott kunyhók.
Olga leállította az autót. Felém fordult, majd hosszan a szemembe nézett. Aztán zavarba jött, az ajka aprókat rándult.
- Szerettem volna kettesben lenni magával...
Lassan beszélt, mint aki nehezen találja a megfelelő szavakat, s mikor végre rájuk lel, hirtelen elbizonytalanodik. Ilyen volt ő, ez a szépasszony, aki még ebben a sötét autóban is ragyogott. A szeme, az arca, a keze, a nyaka... Mind-mind fényes volt, halvány, mégis intenzív.
- Azt éreztem, hogy tetszem magának. Olyan szépen néz rám... Máshogy, mint mások. Nem tolakodó, mégis vágyódó. Nem közönséges, hanem óvatos és bonyolult. Én így láttam, ezt éreztem. Mondjon valamit! Tetszem magának?
Olvasott bennem, érezte, amit titkoltam előtte. Észrevette, amit mások nem. Talán a nők ösztönösen azt is megérzik, amit a férfiak az ösztöneikre sem mernek bízni. Most értettem meg, hogy önmagammal küzdöttem saját lelki nyugalmamért.
- Nem szól, nem válaszol – mondta Olga halvány aggódással a hangjában. – Pedig szerettem volna tisztázni kettőnk közt, s még inkább magam előtt. Sokat gondoltam önre. Felzaklatott, mert annyira más... Olyan kedves és tisztességes, de nagy fájdalmat is érzek a bensőjében. És nekem nagyon tetszik. Az első találkozásunk óta.
Hirtelen anyáskodónak tűnt, sokkal bátrabb volt, mint én. Aztán beszélni kezdtem:
- Igen, nagyon tetszik. Mikor szeptember elején megláttam, meg is csodáltam.
- Vonzónak talál? Vagy csak érdekesnek, kellemesnek? – kérdezte, és elszánttá tett a nyíltsága és őszintesége.
És az, hogy minden mondata jól megszerkesztett mondat volt, akár egy nyelvkönyv dialógusa. De mégis hiteles volt, mert éreztem, hogy sokat elgyakorolhatta ezeket a mondatokat. Talán leírta, s szinte láttam, ahogy tükör előtt elpróbálta. Ilyennek éreztem akkor. Mesterkéltsége látszólag volt az, tudatos volt, de minden tervszerűségét az őszinte érzései teremtették.
- Olga, ön gyönyörű. Kevés magához fogható nőt láttam eddig.
- Örülök, hogy így érez – válaszolta, majd átölelt.
A nyakához ért az ajkam, az izgatón édes és finom bőréhez. De az ezredes a gondolataim közé tolakodott, s az ajkam lecsúszott a nyakáról.
- Tudom, hogy az jár a fejében, hogy férjem van. És ez tisztességtelen.
Hosszan a szemembe nézett, válaszokat akart magának. Azokat is akarta, melyekről tudta, hogy nem mondanám a szemébe. Erős nő volt, helyettem is beszélni akart.
- Ne foglalkozzék a férjemmel. Szeretem, mert jó, de nem szeretem, mert nem szép, nem olyan, akibe egy magamfajta korú és érzékenységű nő beleszerethet. Ezt önnek is meg kell értenie!
Nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg. Olyan hirtelenséggel tört rám az érzés, hogy szinte nem láttam semmit, csak a hideg arcát éreztem az arcomon, s a forró ajkát, majd a nyakát és a vállának feszes, édes húsát.
- Tudtam, hogy szeret! Tudtam, tudtam – suttogta gyermeki örömmel.
Csókolgatni kezdett, hirtelen vad lett. A kabátomat nyitva hagytam, ő pedig két kézzel benyúlt a zakóm alá, majd az ujjai a nyakkendőmet eloldozták. Közben csókolt, s mintha a könnyeit is belém csókolta volna. Kigombolta az ingemet, s megcsókolta a vállamat, majd az ajkát végighúzta a mellkasomon. Aztán a nyakam, az állam, és számra tapadt az ajka. Zilált, mint aki megfáradt a szeretésben.
- Tudom, mi járhat a fejedben. Rossz nőnek tartasz, de visszacsókoltál, s nekem ez olyan jó volt...
Eleresztett, s egy pillanattal később igazgatni kezdte a ruhám. Elbajlódott a gombokkal. Hiába mondtam neki, hogy hagyja, most lelkiismeretesen rendbe akarta hozni a ruházatomat, mint aki meg nem történtté akarna tenni másfélpercnyi tolvajlott örömöt. Ujjai idegesen kapkodtak, mire megfogtam a kezét. Az ujjak elernyedtek.
- Hagyd, kérlek! – suttogtam, mire a keze az ölébe hullt. Majd felemelkedett az apró fehér kéz, szinte a kormányra röppent, s elindította az autót. Nehézkesen döcögött vissza a város felé az öreg fekete autó, melyet vastag és sűrű köd vett körül.
A Mária utca sarkán állt meg.
- Ugye, nem vetsz meg? Nem tartasz rossz nőnek?
Hosszan várta a választ, majd röviden ennyit mondott:
- Értem...
- Olga, szeretlek! Ne hidd, hogy bármi rosszat gondolok rólad! Ami történt, én is akartam. Talán régebbről, mint te...
Boldogságféle ömlött szét az arcán, ezen a szépséges arcon, mely festőien tökéletes volt és szlávosan széprajzolatú. Jó volt így látnom. Így, ahogy gyönyörködött a szerelemben.
- Mennem kell! Csók nélkül, nehogy lásson valaki! – mondta alig hallhatón.
Ösztönösen az ajtóhoz nyúltam.
A kezét a kezemre tette.
- Jó éjt neked! – suttogta.
Mikor kiszálltam, az autója most hirtelen megugrott, mint egy vadállat, amely menekülni akar. És gyorsan el is tűnt a ködös utcafordulónál.
A város megfeketedett, nyugtalan tehetetlenséggel nyúlt el az októberi éjszakában.

Újabb hét telt el, de Olgát alig láttam. Egyszer messziről intett, máskor kezet nyújtott, úgy köszönt az utcán, miközben óvatosan elhúzódott a férjétől. Olyan pontos és alig látható mozdulatokkal tette mindezt, hogy talán csak nekem tűnt fel. És olyannak éreztem, mint aki miattam szégyellni kezdte a férjét, s a szégyenérzete most tudatosodott benne.
Az ezredessel hetente legalább kétszer találkoztam, s minden beszélgetésünk egyre jobban közvetlenné tett mindkettőnket. Néha odáig ragadtatta magát, hogy egy-egy alatta szolgálót szamárnak nevezett, vagy üresfejűnek titulált egy magyar párttitkárt, aki a városi pártbizottságon összekötőként dolgozott a magyar és a szovjet csapatok közt. Azt is mondta, hogy nem beszél, hanem mekeg.
Aztán mesélt Olgáról, akit gyermekként megismert, s aki olyan volt, mint egy angyal a hosszú, lobogó hajával.
Barátsága kellemes volt és kitűntető. Inkább tisztelték, mint félték, s a legtöbben jónak, tisztességesnek találták.
Egy vasárnap hosszan beszélgettünk egy kávéház teraszán, s bizalmasan közölte, hogy nagyon jól érzi magát Magyarországon, s legszívesebben vissza sem menne a hazájába, noha nagyon szereti Vologdát, ahonnan elszármazott. Azt mondta, nyugdíjasként szeretne hazatérni, s vadászni szeretne öregkorára, ahogy a régi kozákok tették.

Másnap az ezredes telefonon keresett. Üzenetet hagyott, hogy látogassam meg.
Nyomasztó volt minden perc, melyet az üzenete után átéltem. A hallgatóim is érezték, hogy a szavaim szürkék, megnehezülnek. Hamarabb abbahagytam az előadást, majd lemondtam a délutáni konzultációkat.
Háromkor már Zsadov háza előtt álltam.
Csengetésem után ajtót nyitott, majd a régi szívélyességével vezetett be a házába.
Szerettem ezt a házat, rendkívül hangulatos volt. Különösen a délutánokban, hogy az ősz a maga puha szövésű fényeivel behálózta a szobát.
Szerettem a régi bútorokat, a tágas helyiségeket. Csak az orosz nyelvű könyvek emlékeztettek a jelen súlyos valóságára.
Zsadov azonban mindig kedves és udvarias házigazda volt.
- Kérem, üljön le, igyék velem! – mondta, s ahogy szokta, rám nevetett hosszan és öblösen.
- Miben segíthetek, ezredes? – kérdeztem, s tudatosan kerültem az elvtárs szót.
Miben lehetnék elvtársa ennek az embernek, hacsak nem abban, hogy ugyanazt a nőt szeretjük. De ez akkor visszatetsző volt, fájdalmas irónia, gonosz gúny, s inkább magam ellen.
Zsadov hosszan elgondolkodott, majd azt válaszolta:
- Van nekem egy húgom. Maga tanár. Segíthetne neki franciául tanulni. Segítene?
Most láttam először a tekintetét kutatónak, olyannak, mely az enyém mögé akar lopózni. Mintha keresné a válaszomon túli választ. Az az ember volt, aki gyors válaszokhoz szokott. Én pedig korántsem voltam ilyen. Érdekeltek a körülmények, idők, helyszín, mögöttes dolgok. Az ezredes most nem akart a kedvembe járni. Akart, követelt. Nekem pedig megvolt az az előnyöm, hogy nem gyanakodott sem rám, sem Olgára.
- Ha olyan előzékeny és kedves, mint ön, s nem olyan hallgatag, mint az ön felesége, szívesen tanítgatom.
Az ezredes rögvest vodkát vett elő, s olyan elégedettséggel töltött a poharamba, mintha egy komoly üzletet kötöttünk volna. Aztán lemezt tett fel, s szótlanul hallgattunk. Beethoven valamelyik kvartettje volt, s hirtelen szorongás tört rám. A zene kíméletlen volt, fájdalmasan önkínzó, a vodka pedig átforrósította a testemet; szinte fojtogatott. De leginkább az ezredes bizonytalanított el, aki becsukott szemmel ült a foteljében. A lezárt szemhéjak mögött is azt éreztem, a szeme mintha engem fürkészne. Olyan volt, mint egy halálba ernyedő ember, aki az utolsó pillanatokban a megértés végső pillanatát magával akarná vinni.
Így esteledett ránk. Most örültem, hogy Olga nem jött haza időben, féltem, hogy elárulom magam, ahogy ránézek.
Az utolsó busz elvitt a körútig, onnan néhány perc volt a Mária utca. Zaklatottan tértem haza. Vágytam Olgára, s legalább annyira zavart Zsadov megváltozott viselkedése. Más volt a nevetése, a tekintete, más zenét hallgatott, s másképpen hallgatott.
De Olga iránti sóvárgásom még erőteljesebb volt, mint a nyugtalanságaim.

Legközelebb a piacon találkoztunk. Olga hosszú, világos kabátban volt, s halványkék sál volt a nyakában. Illett a szeméhez és a hajához az öltözéke, s még az ajkának és az arcának a sápadtsága is.
Elpirult, amikor meglátott. Alig láthatón üdvözöltük egymást. Nem is maradtam sokáig, s most éreztem úgy, hogy ismerem ezt a szép nőt annyira, hogy megértsem a vágyát és az akaratát. Be nem járt, kicsi utcák felé indultam. Aztán a fekete autó megállt mellettem, én pedig beszálltam.
Olga nem nézett rám, hanem gyorsított, szinte már veszélyesen mentünk előre ezeken a görnyedt, kátyús utcákon. A Vár mögött értünk ki a városból. Itt is, ott is egy-két tanyaszerű épület fehérlett az úttól beljebb néhány száz méterre.
Nem kérdeztem semmit, csak figyeltem a szép kezet, mely néha megfeszült a kormányzás terhétől. És óvatosan néztem az arcot, az arc alig látható rándulásait.
Erdős, elhagyott ösvényre fordultunk be. A sárguló lombok szinte ráfeküdtek az autóra.
Az autó megállt. Olga hosszan rám nézett.
- Szeretnélek megcsókolni – mondta, s elmosolyodott.
A kezét a kezembe vettem, majd belecsókoltam a tenyerébe. Majd a karjának fedetlen részét érintettem a számmal. Majd magamhoz öleltem, s a tarkóját simítottam végig. A haja illatos volt, a bőre édes, az érintése most forró. Az ajka azonban hűs, ahogy a könnyei, mikor megcsókoltam végre az ajkát, az orrát és a szép szemhéját, ahogy a szemét bezárta.
- Annyira vágytam rád – mondtam neki elakadó szavakkal.
- Én is, kedvesem – mondta, s belecsókolt a szavaimba.
Szinte fojtogatott a csókjaival, de akkor a fuldoklás mámora és az légszomj életösztöne egyformán gyönyört adott.
Aztán kibontakozott az ölelésemből. Lefogta a kezem, s gyengéden végigsimította az ajkával az arcom.
- Nem tudhattam, hogy hiányoztam-e neked – mondta elcsukló hangon. – Nem láttalak, s nem kerestél. Én pedig nem kereshettelek. Fjodor mindenhova követett, mint egy vén szuszogós kutya.
- Ne beszéljünk róla – válaszoltam.
- Ha nem beszélünk, akkor is itt van. Mindig velem van. Ha te velem vagy, akkor ő veled is van. Mindennap kérdezi, hogy találkoztam-e veled. És ha nemmel válaszolok, akkor dicsekszik, hogy vele voltál egy kávézóban, hogy ittatok és beszélgettek. Úgy kínoz, hogy téged meghív, engem elküld. Direkt csinálja...
- Ne törődj most vele! Ne láss rémeket, most valóban kettesben vagyunk!
Megint sírni kezdett.
- Már nem bírtam nélküled... Mondd, hogy te sem nélkülem – szepegte, s vékony, izgatott ujjaival kitörölte a könnyeket a szeméből.
- Tudhatnád, hogy téged kerestelek minden percben. Minden tekintet mögött téged akartalak látni, Olgám...
- Látod, neked vannak tekinteteid. Figyelnek rád, meghallgatnak, tisztelnek. Rám senki nem figyel. Csak egy nő vagyok, akit a háta mögött mindennek elmondanak.
- Ne láss rémeket, szeretnek és tisztelnek.
- Megkívánnak és megvetnek – válaszolta Olga szomorúan...
Elgondolkodott, megigazgatta a ruháját, majd a számról letörölte az ajával rám kent rúzst. Finom, édes nyála a számba ragadt.
- Visszaviszlek a főiskolára. Így hihető.
Hagyta, hogy megízleljem, hogy majd vágyjam őt. Ilyen volt.
Mikor bementem a tanszékre, azzal fogadott a docens, hogy Zsadov keresett.
- Felhívod?
- Nem. Majd felkeresem személyesen – válaszoltam.
Tántorogva mentem be a terembe. Csak harmadik órám volt, de az első tíz perc után rogyadoztak a lábaim. Nyomasztó érzés volt, hogy mennyire hiányzott. S mikor beszéltem, rájöttem, hogy az életem alig ér valamit ebben a helyzetben. Senki voltam, s a legveszélyesebb embert támadtam hátba.