Ősz-trilógia 1. Szeptember
Hűvös, szeptemberi nap volt, a Luxembourg-kert mégis megtelt puha aranyfényekkel.
A bogarak úgy lebegetek a virágok felett, mintha a múlás láthatatlan cérnáin függeszkednének.
A nő, aki már a harmadik napja sétált ki ide, nem gondolta, hogy ez a délután más lesz, mint a másik kettő.
Mikor alig pirkadt, felkelt az ágyából, s megállt a tükör előtt. Lenge kis hálóing volt rajta. Még mindig szerette az arcát, az arcában nyíló zöld szempárt, mely a félhomályban is apró lidércfényként lobbant egyet-egyet. Az apró ráncait nagyvonalúan elkente a foltos fény, mely bezuhogott a félrehúzott függöny mögül az ablakon át.
A válla még mindig boldog táj volt a kékre festett falak lomha egében, a csípője is karcsú volt, s még mindig olyan formájú, mint a mesteri kéz formálta hegedű könnyű teste.
A hálóingét feljebb húzta, hogy lássa a combját, ezt a feszes és kemény húsú tökéletességet, melyet oly sokan vágytak látatlanul is. Még nem volt csontos a térde sem, sőt a lábszára is majdnem olyan kívánatos volt, mint húsz évvel azelőtt.
A kezét viszont nem szerette. Már nem volt az a folttalan kislánykéz, hanem jól ápolt asszonyi kézzé lett idegesen megremegő ujjakkal. Mikor zongorázott, mégis dicsérték ujjainak hajlékonyságát, kezének könnyűségét.
A nő leült a padra, miután kifizette érte az egy frank és öt sou bérleti díjat. Meggyőződött arról, hogy nem sokan járnak erre, viszont a levegő langyossá lett, s a fények kerek és apró ujjbegyekkel halvány szeplőket nyomkodtak az arcára. Szerette, ahogy a szempillája előtt a néhány lomb dűlöngél jobbra és balra, s fáradhatatlanul inog, lebeg, elomlik, majd tömegét veszve felröppen, hogy újra teremtődjék az anyagtalan árnyék. Hosszú percekig élvezte a semmi mindenségét, a nyugalom csendességét.
Egyszerre elfáradt a nyaka, a feje megnehezült, a homloka felforrósodott, s egy kicsit meg is szédült.
Mikor kinyitotta a szemét, egy nála tíz évvel idősebb férfi ült le éppen a szomszéd padra. Csak akkor nyugodott meg, mikor látta, hogy a férfi könyvet vesz elő, s olvasni kezd. Egy olvasó ember mellett észrevétlen lehet a nő.
A következő napon a férfi már ott ült a padon, s olvasott. Egy pillanatra a nő megtorpant, mint aki nem tudja, hogy leüljön, vagy inkább tovább menjen.
De könnyebb volt leülnie, s talán udvariasabb is. Nem szerette éreztetni másokkal, hogy szebb, sikeresebb vagy csak kellemesebb.
A férfi mintha tudomást sem vett volna róla, olvasott. A nő óvatosan megnézte. s megállapította, hogy a férfi bár jól öltözött, mégis elhanyagolt. Csapzott haját hátrafésülte, a szemüvege ragasztott volt, amúgy a ruhája tiszta, a cipője makulátlan.
Még akkor elhatározta, hogy másnap tovább halad, ha itt látja a férfit.
Ez a középkorú férfi, ki a középkorúságán már majdnem túllépett, harmadnap is ott ült, s mintha rendezettebb lett volna. A haja frissen nyírt, a szemüvege is más volt, a cipőjén egy porszem sem rontotta el a fekete csillogást.
A nő úgy tett, ahogy eltervezte. Tovább ment, majd leült egy másik padra, s onnan nézte egykori helyét. És a középkorú férfit.
De az új helye nem volt annyira nyugodt. Gyerekek rohangáltak, s egy kappanhangú vénkisasszony percenként rikoltotta:
- Maurice! Maurice! Ne mássz fel a fára! Ne piszkold a kezed, mert piszkos lesz a ruhád is!
A kis Maurice megátalkodott lélek volt, feldobott egy kupac kavicsot, majd aláállt:
- Jégeső! Kopog a fejemen a jégeső!
Maurice kapott két pofont, hogy nem gondoljon szélsőséges időjárási jelenségekre, s ne kelljen neki másnapra új és tiszta inget vasalni.
A nő mikor visszafordult, arra lett figyelmes, hogy a férfi egy csinos asszonnyal vitatkozik. Nem látta az arcát, de magas, sötéthajú nő volt formás lábbal, egyenes tartással.
A csinos asszony kinyitotta a retiküljét, s a férfi arcába vágott egy maréknyi fehér borítékot. Majd viharosan elsietett.
A kéttucatnyi levél szétszóródott a férfi körül, aki levette a szemüvegét, majd lassú és körülményes mozdulatokkal megtörölte.
A nő várt, hogy mi fog történni. A férfi nem törődött a levelekkel, hanem kényelmesen hátradőlt, talán be is csukta a szemét, s fájdalmas arcát belepréselte a szeptemberi bágyadt alkonyatba.
A nő elindult. Maga sem tudta, hogy miért teszi ezt. Ösztönös mozdulat volt, hogy felállt, s magatehetetlenül ment a férfi felé. Aztán megtorpant. Arra gondolt, meg kellene állnia. Hiszen nem ismeri, s talán az a csinos asszony teljes joggal vágta az arcába a leveleket.
- Kérem!
A férfi váratlanul feltekintett aléltságából.
- Segíthetek felszedni a leveleket? – kérdezte a nő óvatoskodó bizonytalansággal.
A középkorú férfi megigazította a szemüvegét, majd megbámulta a nőt. Aztán mintha megelégelte volna a látványt, visszacsukta a szemét.
- Hagyja! Ott jó nekik, ahol vannak. És nekem is. De… Köszönöm!
- Kérem! – felelte a nő megilletődve.
Elpirult, egy pillanat alatt megalázottnak érezte magát. A szétszórt levelekben amúgy is női mivoltának megalázását látta. Ez a férfi egy nő leveleit hagyott a földön koszolódni. Hiszen némelyiket kíváncsian fel-felemelte a szél, másikat pedig egyszerűen odébb pöckölte. A kiszáradt és átnedvesedett fű pedig koszos volt a hajnali eső sárcsatakjától.
- Kisfiam! Ha akarsz egy frank-t keresni, összeszeded nekem ezeket a leveleket, s kidobod abba a szemétkosárba. Abba ott! – mondta a férfi unott hangon.
A kis Maurice jelent meg élénk kis arcával, ragyogó sötétbarna tekintetével. Gyorsan felkapkodta a leveleket, s már bele is dobta a szemetesbe. Egyszerre észrevette, hogy nézi a nő. Gyorsan kikapott egyet, majd óvatos mozdulattal hozzá lopakodott. Mint egy kandúr, amelyik áldozatot keres elegáns akarnokságával.
- Madame, ha ad egy frank-t, magának adom ezt a levelet.
A nő eleinte idegesen legyintett, majd meggondolta magát.
- Add csak ide!
- Ha van egy frank, lesz levél is – énekelte a gyerek szinte gúnyosan.
A nő úgy érezte, a kis Maurice megérdemelte a korábbi pofonokat. De megbánta ezt a gondolatát, hiszen a kis Maurice szemtelensége valósággal bájos volt.
- Itt van, nesze. De add a levelet!
A csere megtörtént, a kisfiú szinte a magasba lendült az örömtől, hiszen ilyen gyorsan még soha nem kereshetett két frank-t. Aztán megtorpant, hátrafordult, s csak annyit kérdezett:
- Madame, van több levél is. Darabja fél frank. Higgye el, megéri!
A nő szelíd bosszankodással legyintett, mintha egy legyet akarna elhessenteni. A kisfiú értett belőle; otthon ő lehetett az a kis légy, akit egy unott mozdulattal elhessentenek.
A nő idegesen kibontotta a borítékot, kihúzta a levelet, s izgatottan olvasni kezdte. Közben azért a férfi felé pislantott, aki még most is ájult mozdulatlansággal hevert a padon.
Kedves Jean-Paul!
Igen, szeretem. Méghozzá nagyon. Mert magát olyan könnyű megszeretni. Szellemes, de felületes, okos, de könnyelmű, ráadásul… Nem dicsérem magát. És nem is bántom. Aki szeret, ahogy én, feltétel nélkül szereti. Ha már nem fogom, a fejéhez vágom ezt a levelet. Vagy inkább a képébe. Ne higgyen a könnyeknek, s még annak sem, ha esetleg felpofozom. Ameddig csak sírok, pofozkodom vagy ronda dolgokat mondok magának, tudhatja, hogy szeretem. De ha… Hiszen a többit már leírtam.
A maga kis bolondja: B.
A nő nem tudott haragudni a levél írójára, erre az émelyítőn egyszerű vallomás megfogalmazójára. Az jutott az eszébe, hogy ő sohasem szeretett így. Aztán elfogta az irigység. Hiszen nem is szeretett mélyen vagy rajongva. Nem tépték, taszigálták ellentétes érzelmek, nem esett verejtékező forróságból reszkető hidegségbe, nem emelte fel a hangját. És ha sírt, akkor is egyedül és csendesen. Olyan csendesen sírt, hogy még azt sem akarta, hogy önmaga meghallja vagy emlékezzék rá.
Ez a butácska levél felébresztette abból a tudatlanságból, hogy sohasem szeretett úgy, ahogy az ostobák és az egyszerűek szeretnek. Rájött, hogy ez sokkal mélyebb, mint az ő pszichologikus szerelme, ez az önemésztő kétkedés, az állandó elemzés, a milliónyi óvatosság, gesztus, önmegfigyelés, mások analizáló kifigyelése, az összes apró mozdulat, hogy a rúzs, a púder, és az ékszer könnyeden és halkan csillogjon rajta, mert a nőiesség lényege a finom eleganciában rejlett.
És pont ez a hirtelen jött kiábrándultság tette érdekessé számára a férfit. Hirtelen felpillantott a levélből, mikor egyszerre meghallotta a vénkisasszony hangját:
- Már megint hogy nézel ki! Miért piszkos a kezet? És mi van benne. Miféle papírok azok?
- Levelek. A szemetesben találtam.
Csatt!
- Nem teszed azonnal vissza! Hallottak már ilyet! – elégedetlenkedett a vénkisasszony, majd a kezét bekente egy sötét színű kenőccsel.
A nő megsajnálta a kisfiút, de csak néhány pillanatig törődött vele. Elindult a férfi felé, aki váratlanul feltápászkodott a helyéről, a zakóján kisimította a ráncokat, majd a nyakkendőjét kezdte igazgatni.
- Bocsásson meg, uram! Visszahoztam az egyik levelét.
- Igen? Hogy került magához?
Mielőtt a nő válaszolt volna, a férfi lemondón ennyit morgott:
- Végül is mindegy.
- Akkor mi legyen vele?
- Ami a többivel. Ott a szemetes.
A nő már nem törődött az udvariatlansággal. Valami együttérzésféle költözött a szívébe, ahogy nézte ezt a férfit.
- Most mit bámul? – folytatta tovább a férfi, de nem volt gorombaság a hangjában.
Inkább lemondás, annak is egy fáradt és még inkább unott pátosza.
- Magát. Magát bámulom. Olyan esendő.
- Ez szórakoztató – felelte a férfi. - És kedves is.
Hosszan elgondolkodott, majd szemügyre vette a nőt, egy pillanatra halvány öröm villant meg a szemében:
- Maga az a nő, aki itt ült mellettem tegnap. És tegnapelőtt is.
- Igen. És maga az a férfi, aki harmadik napja telepedik mellém.
A férfi egyetértőn bólogatott.
- Üljünk vissza – mondta, s óvatosan megvárta, míg a nő leült.
Egy ideig nem szóltak, csak nézték, ahogy a vénkisasszony a karjánál rángatja a kis Maurice-t.
- Segítség! Szatír! – kiáltotta a gyerek nem is tudván a szavai értelmét.
- Majd adok én neked szatírt! Megátalkodott kölyke!
- Aranyos gyerek – mondta a férfi, s most mosolyodott el először.
- Inkább pimasz és haszonleső – válaszolta a nő komolyan.
- Ilyen az élet, és ilyenek vagyunk mi benne. Hogy melyik rontotta meg a másikat, az már filozófiai probléma – azzal ismét lehunyta a férfi a szemét.
A nő pedig jobban megnézte magának a férfit, aki sápadt volt, s erőtlennek tűnt.
Nem találta szépnek ezt az arcot. inkább kellemesnek, s valamennyire markánsnak. Az arc vonala okos szemet, egyenes orrot, finnyás ajkat és apró állat zárt magába. Ilyen tehát egy kimagasló intellektusú férfi arca…
- Valami baja van? – kérdezte a nő aggódással a hangjában.
- Beteg vagyok.
- Mi a baja?
- Öregszem.
- Csak ennyi? Hja, én is öregszem.
- Magán nem látszik – nevette el magát a férfi. – Látja, ez a park az állandóság. Mi pedig a múlandóság. Jövőre ugyanígy fog ragyogni egy évvel későbbi szeptemberi napon. Ugyanilyenek lesznek a fények, de maga vagy én öregebbek leszünk egy évvel. Én talán kettővel, hárommal, vagy öttel is. Maga pedig néhány héttel vagy hónappal.
- Miket beszél? – kérdezte a nő zavartan.
- Ne a leegyszerűsítő matematikai formulákból induljon ki! Maga jóval fiatalabbnak látszik, mint amennyi éves. Én pedig öregebbnek, mint ahány vagyok. Maga gyönyörű, s jövőre is az lesz. Én pedig… maradjunk annyiban, hogy már nem szépülök.
- Még mindig nem értem!
- Ne szakítson félbe! – mondta a férfi bosszúsan. – Adja ide a kezét!
Azzal megragadta az ápolt női kezet, mely hanyagul nyugodott eddig a szép ölben, e nyugodt félszigetben, az apró ráncokat a ruhán befedve.
Ez a kéz egy fiatal nő keze, az én kezem egy idősödő férfi keze.
- Hagyja a kezem! Nem szeretem, ha nézegetik!
- Pedig gyönyörű keze van. A múlandóság csak megsimogatta. Óvatosan, olyan finom érintéssel, ahogy a gramofon tűje megérinti a lemezt. Ezért a maga keze énekel és zenél. A szépségről, az állandóságról. A kezére pattanó szeptemberi fényekről. Az enyémbe, nézze, valósággal belekarmolt. Vagy ha állkapcsa van az időnek, akkor megrágta, s folyamatosan rágcsálja.
- Nem igaz. A magáé is szép. Olyan hivatalnokkeze van. Micsoda maga?
- Matematikus vagyok. Illetve már nem, hiszen rájöttem, nincs is matematika. Egyszerűen nem létezik. Vagy nem szabadna léteznie, mert azzal az ember lekicsinyli önmagát. A világ költészet, a matematikus csak kikopogja a verslábat, a ritmusát, észreveszi a hangjegyeit, melyek a legtöbb embernek zörejek végtelen sorozata, de az Istennek és a poétának játék és szeretet. Megfejthetetlen játék és meg nem érthető szeretet. Nem kell sem megfejtenünk, sem megértenünk.
- Hát? – kérdezte a nő, s egyre inkább csodálta ezt az embert, aki végre nem látszott betegnek, mert olyan lelkesen beszélt.
- Csak gyönyörködni kell benne.
- És maga gyönyörködik?
- Inkább szemlélődöm.
- Szemlélődik?
- Igen. Egyébre nem vagyok képes. Maga is gyönyörű. Képzelje el, ha a boncasztalra kerülne…
- Miket beszél! – csattant fel a nő.
Mert ahogy hajnalban nézegette magát a tükörbe, felvillant egy kép arról, hogy milyen lenne, ha halott lenne. Meddig maradna meg a maradék szépsége.
- Hallgasson végig! – mordult egy aprót a férfi, s látszott rajta, hogy nem szereti, ha félbeszakítják. – Tehát az orvosnak ön csak százhatvanöt centiméter, negyvenkilenc és fél kilogramm hús, csont, zsírszövet, testfolyadék, periosteum, mandibula, cervix uteri. Egy a földi körülmények közt tökéletes gépezetnek. De az Isten a maga szép kis fülébe belerajzolta az egész földi élet milliárd éves folyamatát. Az arcában és a testében ott van a bolygók távolságának képlete, az állatok és növények szaporodásának titkos számsora, de még a szemének, az orrának és a fogának matematikájában is ott van Michelangelo festészete, az egész zeneművészet, a piramisoktól a gótikus katedrálisokig az építészet örök eszméje. Maga egyszerre Mona Lisa, Beethoven utolsó kvartettjei, és a lassan látható csillagok egész matematikája. Bizonyára önnek tökéletes a teste. De elgondolkodott-e azon, hogy miért ott van a szép kis köldöke, ahol van?
A férfi várt, hogy a nő valóban elgondolkodott-e ezeken. A nő zavartan és csodálattal hallgatta ezt a számára alig érthető gondolatsort. Ezt a szabadon és ámuldozva egymáshoz csomózott gondolatláncolatot. Nem akarta megszakítani a férfit, ezért hallgatott. Most pedig nem tudott mit mondani.
A férfi várt, várta a nő valamiféle válaszát. Aztán rájött, hogy a nő pedig az ő szavait várja. Ettől megnyugodott. Mert észrevette, hogy a nő bár nem érti a szavai többségét, mégis együtt utazott vele. A korokat és a világot ugyanúgy bejárta vele, ahogy a férfi a szavak szürke tollával felrajzolta elé, hogy a nő majd kiszínezi magának.
- A köldökünk Isten aláírása. Benne van az ember és a világegyetem matematikája. Az Isten úgy tett, mint egy analfabéta. Az ujját odanyomta Ádám és Éva hasára. De nem azért, mert nem tudott írni. Hanem azért, mert az ember volt írástudatlan. Azt üzente, hogy ember, olvass és gondolkodj. Tanuld meg a jeleket, miket neked hagytam…
A férfi elfáradt. Reszelős, elnehezült hangon folytatta:
- Most menjünk haza. Aztán holnap eljövünk, s majd maga mesél nekem. Mesélnie kell! Ha maga mesél, az tiszta és szép lesz. Spirit of Beauty, that dost consecrate / With thine own hues all thou dost shine upon.1 Egy angol költő írta ezt. Egy Istentagadó, s mégis a legnagyobb. Tudja mit jelent?
- Nem beszélek angolul – felelte a nő szégyenkezve.
- Azt jelenti, hogy a szépség szelleme saját színeivel festi meg az összes láthatót és láthatatlant. Tehát magát, a szép arcát, a szép testét, a szép gondolatait és érzéseit…
Lehajtott fejjel ültek egymás mellett. Nem keresték egymás arcát, hiszen az árnyékuk ott ült előttük mozdulatlanul, a változás észrevehetetlenségében. A férfi és a nő is feleslegesnek tartotta a további szavakat. Mindkettő mástól és máshogy. A férfi megkedvelte a nőt a hallgatásáért, a csillogó szeméért. A nő a férfit a titokzatosságáért, és olyasmikért, melyekre nem talált szavakat. Nem gondolt olyasmiket, hogy önmaga okos vagy bölcs. Üresnek érezte ezeket a fogalmakat, melyeket, ha sokszor kimond az ember, úgy esnének szét értelem nélküli hangokra, mint boroshordó az abroncsai nélkül.
A szeptemberi alkonyat könnyű szele szétkergette az utolsó szavakat. Hallgattak, aztán elindultak. A férfi a Montmartre irányába, a nő pedig a Cité felé.
Másnap a férfi késve érkezett, de megérkezett. A nő megnyugodott.
- Adja ide a megrágott csúnya kezét az én szép kezembe! – mondta a nő szelíd iróniával.
A férfi előzékenyen a nő kezébe helyezte a kezét..
Aztán a nő kezdett beszélni. Először lassan és határozatlanul. Néha megakadt, de a férfi szeméből erőt merített. Ez a szempár ha nem is megértő, mindenképpen érdeklődő volt. Mert a nő mindig a figyelmet hiányolta. Tudta, hogy nem elmés vagy okos, de azt is felismerte, hogy nem csak test, nemcsak szép arányok sorozata. Ugyanakkor büszke volt arra, hogy szebb, mint mások, hogy önmagában is szép minden összehasonlítástól függetlenül. De az sokat jelentett neki, hogy a látható és a benne rejlő láthatatlan között nem űr van, hanem az értelem, a teremtés, a világ láthatatlan szalagjai, a létezésének millió csomója, melyeket nem kell számításba vennie, elég, ha tud róluk, hogy vannak.
Harmadnap már felszabadultan mesélt a gyermekkoráról, az első szerelméről, aki a tanítója volt, fiatal prefektus.
Hétvégén a nő elutazott vidékre, de Párizstól messze hiányozni kezdett neki a férfi. Vett egy Shelley-kötetet, és fordításokban olvasgatta a vonaton azokat a verseket, melyeket a férfitől hallott.
Hétfőn utazott vissza, de csak kedden tudott újra elmenni a Luxembourg-kertbe. A férfi ott várt rá, s bár volt benne valami megjátszott fölényeskedés, hamar gyengéd lett. Vonzalmat érzett a nő iránt, mert az türelmes volt, s látta a küzdelmét, hogy megértse őt. Aztán pénteken nem jött el a férfi, s most a nő várta hosszan. Arra gondolt, hogy a férfinek elege lett belőle. Megunta az ostoba történeteit a kislánykoráról, a szerelmeket, a képeslapokat, a tengerparti fürdőhelyeket, ruhákat, színes labdákat, színtelen téli heteket...
Aztán egy újabb hétfőn megint ott volt a férfi.
- Magával mi történt? Sápadt, sovány! Tudom, mindig az, de most inkább soványnak tűnik.
- Tudja, a betegség. Öregebb lettem néhány nappal. Maga nélkül pedig évekkel.
- Nagyon kedves - mondta a nő csendes megnyugvással.
- Nem kedvesnek szántam. Tényként közöltem.
- Hiába hangzik jól ez a relatív idő, de ez nem igaz. Maga nem eszik rendesen. És nem alszik. Túlzásba viszi az olvasást. Biztos vagyok benne, hogy keveset alszik.
A férfi elmosolyodott. A nő most vette észre, hogy ebben a mosolyban megannyi kisfiús zavarodottság is van. A megdicsért kisfiú tettenérésének gondolta.
- Higgye le, nem alszom keveset. És eszem is. Mindent a magam erejével és lehetőségeivel.
A nő nem nyugodott meg a választól, de erősebb volt a ragaszkodása ez iránt az ismeretlen iránt. Viszont elgondolkodott azon, hogy eltűnt belőle a hétköznapi kíváncsiság. Nem tudta a férfi nevét, eszébe sem jutott érdeklődni, s az sem kérdezte az övét. Úgy érezte, hogy a név csak egy szó, hangok önkényes sorozata, s valójában csak akkor jelent valamit, ha mindenáron jelentés akarunk beleerőszakolni. Ez a pad volt lett a legfontosabb hely számukra az elmúlt és elkövetkező hetekben. Ez a kicsi és jelentéktelen pad, melyből Párizsban ezerszámra találni. És a nő kezdte megérteni a férfi gondolkodását, s ez a pad neki egy kis oltár lett.
- Tudja mit! Holnapra főzök magának valamit. És elhozom ide
- Ne fáradjon, megvagyok ebéd nélkül. Minden nagy művet az éhes gyomor diktált, s nem a fej. A megelégedettség az ember egyetlen igazán veszélyes ellensége. Tudja miért? Mert fellázítja az embert saját eredendő hivatása ellen.
- Higgye el, jól fog esni, ha főzök magának.
A férfi ráhagyta a nőre, hiszen látta, hogy annak örömet szerez a gondoskodás..
Másnap a nő valóban hozott egy kis tejszínes szederlevest, valamint sült húst kevés zöldségkörettel. Azt is alig párolta meg, hogy frissebbnek tűnjön.
A férfi reszkető kézzel ette a kis tálkából a levest, a nő elégedettséggel nézte. De a férfi rosszul lett, kapkodó kézzel kereste ruhakendőjét, s úgy takarta el a száját, hogy a nő ne lássa, amint visszahányja az ételt.
- Azért ennyire nem lehet rossz! – bosszankodott a nő, de a férfi szabadkozva felemelte a karját, hogy szó sincs erről, napok óta rendetlenkedik a gyomra, ráadásul félrenyelt.
A következő nap nem jött a férfi, aztán utána sem. Eltelt egy hét, s a nő feladta a várakozást.
A napok hűvösebbek lettek, csalóka fények járták végig a fasorokat.
A következő hét közepén a nő ismét kisétált a kertbe. Csak szórakozásból, s magának bizonygatván, hogy ami elmúlt, az valóban a múlté. Jó volt beszélgetni egy ismeretlennel, aki meghökkentő és szellemes volt, semmiképpen nem unalmas. Nem törődött vele, hogy néhány suhanc megjegyzést tett rá, vagy a középkorú férfiak utána fordulnak. És ahogy a pad felé közeledett, annál inkább beismerte, hogy hiányzik neki a férfi. És mikor messziről meglátta, könny szökött a szemébe.
De ekkor váratlan dolog történt. Már majdnem odaért, egy nő, akit addig nem vett észre, leült a padra. A padjukra, mely mintha őértük lett volna.
A másik ismerősnek tűnt. Még ültében is nemes tartású, szép nő volt. Majdnem olyan szép, mint ő. Erre gondolt a nő, majd megállt a pad előtt. A másik felnézett a könnyei közül.
- Bocsásson meg, ha elfoglaltam. nem tudtam, hogy más már fizetett érte.
- Maradjon csak! Azért jöttem ide, mert én is erre szoktam sétálni.
A másik nő megértőn bólogatott, majd intett, hogy üljön le nyugodtam mellé.
Aztán megszólította a másikat:
- Hiszen maga sír. Segíthetek valamiben?
- Köszönöm, de ebben biztosan nem tud. Siratok valakit.
- Talán valamelyik rokonát érte baj?
- Nem, nem rokon. Több volt annál. Egy barát, egy kedves és igen jó barát. Hiszen nem is ismerheti. Mindegy, így könnyebb lesz róla beszélnem.
- Nyugodtan beszéljen, szívesen meghallgatom. Ha ezzel segítek…
- Igen, segít. Nem jó egyedül a fájdalomban.
A másik nő elhallgatott addig, amíg a szeméből kitörölte a könnyeket. A nő figyelte a kezet, s megállapította, hogy az ujjak, bár szépek, nem olyan csinosak, nem olyan hosszúk és formásak, mint az övéi. És a másik ugyan fiatalabb, de nem szebb nála. Ellenkezőleg. A haja sem olyan dús, s az arcában is van valami közönséges.
- Sokat jártunk ide. Valamikor a vőlegényem volt. De nem akart elvenni. Azt mondta… Nem is tudom, hogy pontosan mit mondott. Csak azt tudom, hogy valami sértő volt benne. Nem volt goromba, mégis meg tudott bántani. Kirúgták az egyetemről, mert a felettesének azt állította, hogy míg az ő csúnyaságát meg lehet szokni, sőt meg is lehet békülni vele, de a rektor butaságát soha. Akkor hagytam el, amikor felgyújtott a könyvtárát. Hatalmas könyvtára volt több ezer könyvvel. És a legtöbb, szinte mind tudományos munka. A házmester kirakta a házból, mert két napig takarította a a mocskot, ráadásul a lakók megfenyegették, hogy vagy az őrült, vagy ők költöznek el.
-És hol lakott ezek után a barátja?
- Beköltözött az egyetemre. Egy angol költői antológia és egy pléd maradt minden vagyona. És néhány váltás ruha. Fent lakott a toronyban és adóbevallásokat csinált.
- És mi van vele?
- Nagyon beteg. Kórházban van. Itt a Szent Vince kórházban ápolják. Napjai vannak hátra…
E szavaknál másik nő zokogni kezdett. Hosszú, kitörő zokogással. A nő megsajnálta a másikat, magához ölelte, s úgy vigasztalta. De fájt neki, hogy őt senki nem vigasztalja, pedig neki is ugyanúgy fáj az ismeretlen férfi szenvedése.
A Szent Vince kórház a szegényeknek fenntartott ispotály volt. A folyosói megkopott méltóságban hangosították fel a léptek kongását. Dísztelenek voltak és sötétek. A kórtermekben legalább egy tucatnyi ember feküdt. De volt olyan, ahol húsznál is többen.
A férfi pont egy ilyenben volt, egész közel az egyik ablakhoz. Feje fölött feszület, sápadt arca olyan fényesen ragyogott a szeptember végi nap sugárözönében, mintha maga is szent lenne. A keze azonban tompa volt, melyben megvastagodott erek kuszán rohantak.
A nő leült, s nézte a haldoklót. Undorodott a haláltól, s ha valaki megemlítette előtte, azt csendre intette. Most mégsem találta csúfnak vagy megalázónak. A fertőtlenítő szaga elnyomta az emberekét, a lepedők alá rejtett testek olyanok voltak, mint hatalmas fehér bábok, melyekből hamarosan kirepülnek a lelkek. A nőnek tetszett saját hasonlata. Felemelőnek és igazságosnak érezte ezt.
Megsimogatta a férfi kezét. Az megrándult, majd óvatosan kinyitotta a szemét. A meglepetés halovány árnyalata futott át a tekinteten, majd a szem mosolyogni kezdett. Nem úgy, mint a száj, mely egy alárendelt szerv, melyet izmok rángatnak. A szem megtelt árnyalatokkal, kerekebbé vált, és az emberen túli béke költözött belé.
Az ujjak megölelték a vékony női ujjakat. A fej egy kicsit oldalra fordult:
- Nem örülök, hogy így lát engem. A padon sokkal jobban néztem ki – mondta a férfi, s az ajak kereste a mosoly formáját.
A női ajak megtalálta azt. Mégis fintor lett belőle, szabálytalan és egyáltalán nem szép. És ahogy ott ült ez a szép nő, könnyek szöktek a szembe.
- Ne sírjon, magának a nevetés sokkal jobban áll! – válaszolt a férfi sajnálkozva. – Így már nem is tetszik…
A nő nem tudott mit kezdeni ennyi fájó iróniával. Keresett a férfin valami csókolnivalót. Először a homlokát, az arcát, majd a kezét csókolta.
Másnap a férfi már beszélni sem tudott. És a test is megbénult. Csak az ajak remegése és a szem áttetsző nyugtalansága mutatta, hogy fájdalmai vannak. A nő mellette maradt, amíg meg nem halt. A pillangó elhagyta a bábot. A halottat egy péklegényszerű kopasz férfi tolta ki. Mögötte egy apáca ment, aki imádságokat mormolt. A kápolna lélekharangja aprót kondult.
A nő hosszan elnézte a test formáját, a lepedő alatt eltűnő arc borzalmas architektüúráját. A borzalom szépsége futott át láthatatlanul a folyosón.
A nő émelyegve indult hazafelé.
Még három nap volt hátra szeptemberből, de a délelőtt most is kifényesedett. Akár a haldokló. A lombok százezernyi aranylevéllel dongtak végig az utcákon, mint a felzavart méhraj.
A sírköveshez ment. Szemellenzős sapkájú, szép férfi vezette be a raktárba, ahol az elkészült sírkövek álltak.
Maurice Brear
- élt ötven évet -
1887-1937
Egyszerű emlékmű volt. A nő elővett a retiküljéből egy angol nyelvű antológiát. Kinyitotta a könyvjelzőnél, s rámutatott az aláhúzott sorokra.
- Ezt kérem, ez vésse még fel!
- De hiszen ez angolul van.
- Igen, de ezt szerette a megboldogult.
- Egy francia tudós… – értetlenkedett a sírköves.
- Nem a nyelv számít.
- Ezt nem fogják érteni.
- Nem az embereknek üzent vele – mondta a nő, s mosolyogva lépett ki az alacsony kerítésű üzletből, melynek udvara is olyan volt, mintha temető lenne. Elkészült sírkövek támaszkodtak egymásnak, mint a részegek, vagy inkább, ahogy a gyászolók a sírok szélén.
Szeptember utolsó napja volt. A nő megállt a tükör előtt. Még reggelre járt az idő.. Egy gyári sziréna diszkréten vonyított fel a távolban. A nő megtapogatta az arcát. Aztán a keze végigsiklott a mellén, s onnan le a hasáig. Felhúzta a hálóingét. Még mindig feszes a hasa, s körötte izgató idomok mutatták magukat a párolgó félhomályban. A nő a köldökére tette a kezét. A férfi szavai jutottak az eszébe. „A köldökünk Isten aláírása.” Milyen szépen mondta! És milyen meggyőződéssel.
A temetőben friss sír emelkedett. Rajta a kőlap… Élt ötven évet. Hiszen be sem töltötte, gondolta magában a nő! Aztán elégedetten látta a belevésett szöveget, mely így szólt:
„Beauty is truth, truth beauty, – that is all
Ye know on earth, and all ye need to know.”2
1„Egy láthatatlan Erő roppant árnya
leng köztünk láthatatlanul”
(Shelley: Himnusz az értelem szépségéhez – ford: Somlyó György)
2 „A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose
áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!
(Keats: Óda egy görög vázához – ford: Tóth Árpád)