Pufók arcu hajnal int,
szemével, az álmot bontja,
nagyot roppan, ahogy fordul
az ébredő minden csontja.

Cseppen a fény, mint a méz,
bódult, édes még az álom,
aztán elindul a kéz,
apró ráncot húz az ágyon.

Szeptemberi fény szitál,
fák alatt a sűrű csendben,
borzas füvek alá száll,
őszülni elenged engem.