A magyartanár behozhatatlan
előnye minden más diszciplínával szemben, hogy tárgyának szinte egészét ismeri
a tanítványa, míg más tudományterületeknek még a töredékét is alig. Az
anyanyelv nemcsak anyag és közeg, hanem felfedezendő sziget, játék és
varázslat. Mindenféle túlzás nélkül: mágia.

Már a testbeszéd és a mimika,
maga a mozdulat is egyfajta képnyelv, mely a festészetben és a szobrászatban
ugyanúgy beszélteti a portrét, feltárja annak benső valóságát.

Ahogy a nyelv szóbázisának
kialakulása képi síkon ment végbe, úgy az írás ebből a leképzett képi világból
alakult ki.

Mindezek következménye, hogy a tánc,
rituális szokásrendszer, katonai hadrend, az egész mitikus és hétköznapi
szimbolika képes egy egész nemzet karakterét megmutatni azok képi üzenetei
által.

A nyelvtudomány igaztalanul bánik
a nyelv képi elemeivel, amikor azokat lebecsülve a hangképzés tudományának és a
hangtannak a prioritását hirdeti.

A nyelvtudomány bizonyítottnak
látja, hogy a nyelv sok tízezer évvel megelőzte az írást. Bár bizonyítása merő
következtetés, annyiban biztos lehetünk, hogy a direkt vagy absztrakt
írásbeliség később jelent meg, mint a beszéd kezdetleges formája. De az indirekt
képi elemei a nyelvnek és a beszédnek egyidősek lehetnek.

Egy Karl (Carl) Faulmann (1835-94) nevű zseniális dilettáns odáig ment,
hogy elmélete szerint az írásból fejlődött ki a beszéd, a nyelvi jelekhez
társította az ember hangokat.

Faulmann a bécsi egyetem professzoraként halt meg, termékeny és
izgalmas elméletei, valamint hihetetlen mennyiségű anyaggyűjtésének ellenére
művét ma már komolytalannak tartják.

Ugyanakkor az ember megszületése
után minden látással bíró újszülött interakciója egyszerre képi és
hanginformációk alapján történik. A gyermek az érzékelés és az észlelés első
pillanatától kezdve „rajzolja” a világot, s ennek a képiségét artikulálja a
beszélő szerveivel.

Ezt a képi ihletésű indirekt
írásmódot gondolom az írás előzményének, ahogy az első hangokat a beszéd
előzményének.

A kisgyermek ábrázolja az általa
érzékelt világot az első óráktól az ujjmozgások makromozdulataival.

Az ábrázolás pedig az írás
kezdete; ahogy Várkonyi Nándor írta: „… a magyar egészen a XIX. századig írta a
képeket…” A latin pingere és a szanszkrit pinkte szavak ma is írást és
rajzolást, festést jelentenek egyszerre.

A magyar népi kultúra is ennek
őrzi emlékét az „iratos húsvéti tojás”
és az „iratos hímzés” kifejezésekkel.

Vallom, hogy a beszéd során
ejtett szavaknak megvan a fonteikai értelemben vett sugárzási központja,
ugyanúgy őrzi az írás azt a nyelvi jelet, mely domináns jel a szó egészében.

Ha egy nyelv a betűrendszerében,
a szavainak mélyén, egy-egy elemében megőrzi a jelentést hordozó képet, némi
játékossággal képmutató szavaknak
nevezem. A képmutató ember olyan jellemképet mutat magáról, ami ugyan
része, de nem prioritása. Csak olyan képet tud, mely jellemében fellelhető. A
szavak sok esetben megmutatják azt a képet, melyet saját jelentésük által hordoztak
vagy hordoznak.

Képutánzó szavaknak nevezem azon szócsoportot, melyek magát a
folyamatot utánozzák a hangképzés során. Némelyüket egyoldalú módon hangutánzó szavaknak nevezzük, pedig
legtöbbje egyszerre jeleníti meg a hangot és a képet. Ahogy a csecsemő egyszerre
mutat a saját nyelvteremtése pillanatában összefüggő képet és hangot.

Minden nyelvnek vannak hangutánzó
és képfestő sajátosságai. Elég, ha a közismert magyar szavak mellett a francia mouchoir (orrfúvás-zsebkendő) pissoir (vizelde) szavakra gondolunk. Az
előbbi a nazális képzésfolyamat során az orra utal, míg a másik annak a
hanghatására, melyet a vizeléskor érzékelhetünk.

E két francia főnév kétféle
hangleutánzással és képteremtő vagy formáló absztrakcióval jött létre, ahogyan
a magyarban a csobban, loccsan, zizzen,
pattan szavak is ugyanígy keletkeztek.

Az írásfejlődés során az minden hangjelölő írás, sőt a
logografikus és szótagírások is használták a ligatúrákat (összevont jelek). Ha elvonatkoztatunk annak nyomdai
szakszójelentésétől, akkor megérthetjük, hogy igen sok szónak megvan a képi
sugárzási központja, egy-egy betűje, mely dominánsan uralkodik egy szó
bensőjében (Czuczor-Fogarasi-féle szótár
ezt érteménynek nevezi). Az
írásfejlődés pedig visszahatott a szavak hangsorának kialakulására. Nemhiába,
figyelhető meg a kódexekben szinte minden szavunk módosulása, formakeresése a
képiség megőrzése vagy ellenkezőleg, megteremtése miatt. Ezért a magyar szavak
jelentésének transzparenciája (átláthatósága) a magyar nyelv egyik legjellemzőbb
sajátossága (Kövecses Zoltán).

Gyakorta elfelejtkezünk arról,
hogy a hangok kialakulása során a beszélő szervek lemásolták egy-egy jelenség
képi információit, esetleg magát a természeti jelenséget.

A pattan szó esetében a két ajakkal képzett p után álló alsó nyelvállású a
valaminek a látványos kettéválását mutatja meg, a beszélő az ajkával lerajzolja
a pattanás, elpattanás, szétválás képét.

Még a serdülőkori pattanás főnév is legalább annyira képi
ihletésű, mint amennyire hangutánzó jelleggel bír.

Hogy a jelenséget megértsük,
részben az ősi és mitikus korokba kell visszatekintenünk, részben pedig a
nyelvkutatás bölcsője előtt kell megállnunk.

Ha abból indulunk ki, hogy olyan mitopoétikus vagy nyelvfilozófiai
traktátusban, mint például az Upanisadok,
ahol a betű sokkal több volt, mint a hang kódolt képe, akkor beláthatjuk, hogy
nemcsak a szavak betűi, hanem a betűk részei akár egy-egy gesztusnak feleltek
meg.

A másik esetben a hangzó nyelv
helyett az írott nyelv karaktereiben láthatjuk a képutánzási szándékot. A
piktogramokból kifejlődött betűírás valójában nem átalakulás vagy lecserélés,
hanem csak leegyszerűsödés. Ezért néhány betű manapság is őriz ideogrammatikus jelleget.

Ilyen betű például a görögben a théta
(θῆτα Θ), mely a halál jelképévé vált
egy-egy mitopoétikus korszakban. De
ilyen a modern magyar betűírásban a v,
az s vagy a cs.

Elég, ha a csáp szóra és annak jelentésbokrára gondolunk, rögvest láthatjuk,
hogy a cs hang betűjele egyfajta
karoló, ölelő, egyesülést akaró képet rajzol. A csáp (de maga a csáb esetében
is lélektani síkon ugyanezt érzékeljük. A zöngésedési folyamatban a p b-vé
alakulása jól megfigyelhető, itt lelki, esztétikai értelemben vett csápokról
van szó), csimpaszkodik, kecses, kacska, kacskaringós, köcsög, csókol, csecs,
csomó szavak esetében a betűkarakter
és a hangkép kölcsönösen hathattak egymásra.

Joggal vetheti fel a gyermek vagy a felnőtt, hogy a kígyó,
mely kígyózó mozgást végezve valóságos –s-
jelet rajzol a mozgásával, sem képutánzó, sem képmutató minőségében nem jelenik
meg. Ha a feltételezett uráli alapnyelvből következtetjük e szó megjelenését,
valamint felsorakoztatjuk a finnugor nyelvekben jelenlévő megfelelőit, (votják kÏj,
mordvin kuj, finn kyy; szelkup šü, syy), akkor azt tapasztaljuk, hogy a kígyó (kegyo,
kelgyó, kégyó) cáfolata az általam felvázoltaknak.

Ugyanakkor Czuczor Gergely és Fogarasi
János által szerkesztett szótár mintha könnyedén feloldaná ezt a problémát.

„Nem lehet kétség benne, hogy, valamint több más
nyelvekben, ezen nevü állat különös hajlékonyságu, vagy görbe mozgásától vette
nevét, s kigyó nyelvészetileg legközelebb rokon, sőt azonos az átvetett gyikó
vagyis gyik (lacerta) s a szinte igen mozgékony csík (lampreta) szókkal.
Gyökeleme ik, mely más illető hangok vagy betűk cs, cz, gy, s stb.
hozzájárultával körös v. görbe mozgást, élénk mozgást jelent, s mely hasonló értelemmel megvan fürge, futkosó csikó, az
élénk mozgást jelentő csiklik, csiklandozik, csikló, csokoltú, a szikszak
futosó játékot és villámot jelentő czika, czikázik, a sebes kpnnyü menetű sik,
sikos, sikamlik szóknak ik gyökelemében, mely ismét rokon azon ig néha üg
gyökkel, melyből mozgást, járást, élénk kedélyt jelentő több szavaink erednek,
mint iget v. üget, csiga, csigolya, bige, csiget, hig, víg; ide tartozik maga
az ügy v. igy gyök is, melytől ügyekezik vagy ügyekedik származik. Mindezeknek
pedig legtisztább eleme az i-ben rejlik, s a k v. g mindenütt csak hajlást,
hajlékonyságot vagy görbeséget, kanyarút jelent, úgy hogy a kagy és kigy gyökök
is csak az a és i hangokban különböznek.”

Talán nem túl nagy merészség azt feltételeznünk,
hogy a kígyó valamikor sikló volt a köznyelvben, hiszen a kígyózás és a siklás
a kígyó és a sikló esetében is a bordaközi izmok és a hasi pikkelyek együttes
mozgásából szerveződik.

Ugyanakkor a népi nyelv őrzi a kígyó
helyett a csík szót, melyet még a múlt században is használtak a kígyó
megjelölésére.

Mindemellett a latin serpens, a francia
serpenten és a német Schlange, az angol snake, a spanyol serpiente, a lovári sap/szhap
jól mutatják a képmutánzó jelleget.  Ha a  die Schlange stehen – sorba állok, in der
Schlange stehen – sorban állok szövegnyelvi példákat veszem alapul, jól
látható, hogy a kígyózó, kanyargó sort is képi szinten mutatja meg a két
mondattöredék.

Tehát a nyelvek már a karakterek szintjén is
törekednek a szemléletességre, ez az ősi ligaturaalkotási szándék mai öröksége.

Sajnálatos módon az összes
szaktudomány a jelenségeket és a tárgyiasított világot rendszerezi, közben
megfeledkezik az emberről. A hadtörténetben a fegyverek, az építészetben a
stílusjegyek, a festészetben a színek és a formák, a költészetelméletben a
forma és a ritmus, a zenetörténetben a hangszerek, harmóniák, zenei
jelrendszerek mögött nem látja meg az azokat létrehozó embert, akkor a kutatásának
eredménye tévtan, célja ködös idea marad.
A nyelvtudomány vizsgálódásának
sem célja, sem tárgya nem lehet maga a nyelv, hanem mindig az azt létrehozó
ember. A nyelv minden körülmények közt képes egy adott csoport, közösség,
nemzet vagy kultúra identitását inkább megragadni és megérezni, mint
megfejteni.

A ma ismét népszerű Johan Huizinga az egész emberi
kultúrát, az összes technikai, technológiai, architekturális, képzőművészeti,
zenei és nyelvi jelenséget az ember ősi lelkiségéből, a „játékos ember” lelki irányultságából vezeti le.

Természetesen az egykori leideni
professzor nem biológiai funkcióként, hanem kultúrteremtő „erőként” értelmezi a
játékot. Ahogy az előszóban is írja: „Már
régóta gyökeret vert bennem az a meggyőződés, hogy az emberi kultúra a
játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki”(Homo ludens)

Ha a holland kultúrfilozófus és
nyelvészprofesszor elméletéből indulunk ki, akkor felmerülhet bennünk a kérdés,
hogy a beszéd mint prehistorikus jelenség értelmezhető-e mint kultúrteremtő
eszköz.

Oswald Spengler, a múlt század legnépszerűbb filozófusa a beszédet
a ’közlés technikájának’ definiálja.

A közlés feltétele viszont egy
jelrendszer, melynek legősibb jelenségei hang és a képi elemek együttese.

Hogy mikor és mi által lett a
közlésből művészet, az a filozófia és a vallástörténet  vizsgálódási körébe vonja ezt a
megválaszolhatatlannak tűnő kérdést. Számunkra azonban a folyamat kezdete
jelenti a vizsgálatot, melyet az emberiség gyermekkora miatt a gyermek is
magabiztosan feltérképezhet már a lelki affinitása okán is.

Ha valaki a beszédet a szónyelviség
oldaláról közelíti meg, eltéved a fogalmi megközelítések útvesztőjében. Így
járt az egész tizenhetedig századot végigélő Thomas Browne, a korszak egyik nagytekintélyű polihisztora, aki szerint
ha két csecsemőt hosszú évekre elzárnánk a külvilágtól, Ádám és Éva nyelvén
szólalnának meg, ha rájuk lelne a civilizált emberiség.

Egy másik angol dilettáns, Richard
Arthur Surtees Paget, akiről Kosztolányi is megemlékezik, azzal a
hivatalos tudomány körében is nagy hatást kiváltó elmélettel állt elő, mely
szerint az emberi nyelv legkisebb része nem a hang, hanem a hang és képi jelek
egymást felerősíteni akaró állapota.

Ugyanis a csecsemő egyszerre mozgatja az ujjait, a karját és a nyelvét.
Tehát összetett jelrendszerrel nyilvánul meg. Ebből az következik, hogy részben
huizingai értelemben a nyelv legősibb
formája ’arc- vagy tagjáték’, melynek absztrakciója a hang előképe.

Spengler hírhedt művében, a Der Untergang des Abendlandesben (A Nyugat alkonya) azt írja, hogy a nyelv
a beszédérzékelés térbeliségének korlátoltsága okán jött létre. Ilyen, például
az indiai és afrikai törzsek füst- és tűzjelrendszere, de ilyen a modern
közlekedési jelrendszer is napjainkban. Ugyanakkor az írás időbeliségének
funkciója a historikus ember megjelenésével egyszerre jelenik meg. Ezt idézik
az ősi feliratok Kr. e. a III. évezredtől, melyek heroikus tettekről és
királyokról szólnak az öröklét számára.

Visszatérvén Paget elméletére, beláthatjuk, hogy a brit tudós
megállapítása új távlatokat nyithat a nyelv képi oldalának megértésében. Hiszen
a legtöbb nyelvi kutatás a nyelvet a hang és a hangképzés oldaláról közelíti
meg, miközben megfeledkezik a nyelv képi oldaláról, a képben rejlő
többletforrásról.

S bár az írástörténet, a szemiotika; újabban a pragmatika szerepének
megnövekedése közelebb viszi a modern emberiséget a nyelvi kultúrájának
megértéséhez, azonban még mindig a fonetika és a fonológiai tűnik a kutatás és
az oktatás zászlóshajójának.

Pedig a nyelvi oktatás számolhatna a gyermekben lévő homo ludensi
lelkiséggel, valamint azzal a vizualitással, melyet a modern infokommunikációs
társadalom erősített fel az újkori generációkban.

Paget elméletének egyik szellemes
megállapítása az, hogy az str-rel kezdődő szavak képzésekor a beszélőszervek
leutánozzák a szellem és a test cselekvő funkcióit. Paget azt állítja,
hogy az olyan szavak, mint a strain=erőfeszítés,
straight=egyenes, stretch=kinyújtás, stream=folyó, streac=vonal, string=kötél
a nyelv vízszintes mozgását utánozzák le.

Az angol tudós, aki vegyészettel, fizikával, később hidraulikával is
foglalkozott, hogy onnan eljusson a fonetikához, majd a fonetikával
párhuzamosan a képi kommunikációig, úttörője lett a siketek számára kidolgozott
képi jelrendszernek.

Mivel számos nyelvet hasonlított össze, olyan leleményes
összehasonlításokig jutott el, mint a francia cou és a sumér ku
ugyanúgy nyakat jelent, amiképpen a francia trou
és a sumér gun, ezzel együtt az angol gun
(eredetileg u-val ejthették) csövet,
a japán és kínai ku üreget és völgyet. 

Paget gondolatmenete kapcsán elképzelhető, hogy a
csecsemő nemcsak a kezével, majd az ujjaival, hanem az ajkával/szájával,
beszélőszerveivel is próbálja leutánozni az őt körülvevő világ képszerűségét.
Így jöhettek létre először a képutánzó hanghatások, majd a képmutató szavak
karaktere és betű/jelképlete. Feltételezhető, hogy a gesztusok is tanult
képek/minták. Egy ijedt arcú felnőtt ijedelmet vált ki, ahogy a mosolygó arc
mosolyt, kacajt a gyermekből.

Jelentéstani fogalmaink elnevezésekor az egyik legtöbb leleménnyel
megalkotott kifejezésünk éppen a hangulatfestő szavak, melyeket nevezhetünk
hangulatképű szavaknak is (cammog, barangol, andalog, huppan, kelekótya).

Természetesen a magyar nyelv számtalan hasonló képnyelvi példát
megmutathat a nyelvi elmélettől ódzkodók számára is. Paget utolsó példájához
Kosztolányi a hullám szót rendeli, mely abban képletesebb is lehet, mint
az angol kutató példái, hogy a hullám szó u hangjának képzése és betűkaraktere
„leutánozza” a hullám által rajzolt „üreghatást”. Ahogy az üreg szó ü-je is
ugyanezen hatás megteremtésére képes, ahogy az űr, üres, ürít, ürül is.

Legszemléletesebb példa a magyar csók szó, mely annyira
szemléletes, hogy akár audiovizuális szónak is nevezhetnénk, képletesen és
funkcionálisan, valamint hanghatásában is képes a csók fiziológiai értelemben
vett mechanizmusát megjeleníteni, lerajzolni, érzékeltetni.

A csók cs hangjának képzésekor
az ajak megnyílik és kinyílik, majd a hosszan hangoztatott ó-val cső keletkezik a szájüregben, hogy a középső nyelvállású ó
ejtésekor a nyelvek érintkezését lehetővé tegye.

A cső és csőr szavak szintén képesek a beszélőszervek
állását, illetve annak alakját képi szinten megjeleníteni.

Talán hibás, de mindenesetre izgalmas feltételezés volt a XIX. század
szintén kiváló műkedvelőjének, a Magyart
mitológia (Magyar mythologia)
írójának, Ipolyi Arnoldnak a kísérletét megemlíteni. Ez a kiváló és
ambiciózus, ráadásul magas egyházi hivatást is betöltő tudóspap a kudarc
szavunkat szintén annak képi jelentéséből származtatja. Ipolyi szerint a
kudarc szóösszevonással létrejött összetett szó, mely a kutyaarcból keletkezett
oly’módon, hogy a kutya-kuta-kuda
előtag és az arc utótag a diftongizáció elkerülésével olvadt össze. Hiszen a
kutyaarc megnyúlt arcformát jelent, a megtört, letört, elkeseredett ember
megtörtségét mutatja.

Természetesen az írásbeliség jelrendszerének változása felveti azt a
lehetőséget, hogy sok képutánzó szó eltűnt, s helyette újak keletkeztek, melyek
részben vagy egyáltalán nem képesek a képjelleget megmutatni. Ilyen
változásoknak tekinthető, mikor az egyik jelrendszert az adott nyelvi közösség
lecseréli egy másikra. Lásd a magyarság rovásrendszerét, szláv népek (lengyel,
cseh). Másrészt vannak karakterkészletek, melyeket egy-egy nyelvi csoport úgy
adoptál, hogy saját szellemiségéhez formál (arám jelkészlet adoptációja a héber
nyelvben.) Ugyanakkor a nyelvi jelrendszer megváltozásával sok gyök és szó
elveszett. Különösen igaz lehetett a kereskedelmi kapcsolatok miatt a
szóátvételek gyakori eseteire. Talán Paget elmélete ellenében mondhatjuk,
mikor a kínai, japán, szanszkrit és sumér szavak kiejtését vizsgálja, éppen a
jelek hangátírásakor a valóság az elmélet bizonyításakor eltorzulhat.

Mikor az írástörténet fázisait tanulmányozzuk, ne essünk abba a hibába,
mely szerint a különböző írástörténeti korszakok egymást váltották. Az
egyiptomi írásban is egyszerre van a jelen a pikto-, a fono- és az
ideogrammatikus írásmód.

A közel-keleti nyelvekben hiányoznak a magánhangzók jelrendszere. Az
egyiptomi nyelv 24 mássalhangzója mellett egyetlen magánhangzót sem találunk.
Ez azért volt, mert a szótagban előforduló magánhangzó képét utalásszerűen
belerajzolták a mássalhangzóba. Ettől függetlenül az egyiptomi ábécé
mássalhangzó alapú jelkészlet maradt, melyet mégsem nevezhetünk betűírásnak.
Erre utalnak Adolf Ermannak a szavai, aki szerint az egyiptomi írás megmaradt
hangbeliséggel kiegészített képírásnak.

Hogy a magánhangzók jelrendszeréig nem jutottak el az egyiptomiak, annak
különös, de Huizinga tanítását megerősítő magyarázatát adja a szintén zseniális
dilettáns és kultúrfilozófus Egon Friedell, aki ezt írja Kulturgeschichte Ägyptens und des alten Orients (magyarul Az ókori kultúra története címmel jelent meg az első kötete)
című művében: „Az egyiptomiak nem tették
meg ezt az utolsó lépést és ennek oka mélyen meggyökerezett konzervativizmusuk,
valamint játékos kedélyük volt. A tudományos és technikai célra természetesen
legalkalmasabb a betű-szöveg, de a hieroglifák sokszínű gyermekiségét egyetlen
későbbi írás sem múlta felül. Még ma is visszacseng minden nyelvben az ilyen
formaalkotás varázsa és
következetlensége…”

Az európai kultúrtörténet egyik legmulatságosabb elméletéhez vezetett a
flamand Johannes Goropius tanítása, aki szerint
a paradicsomi ősnyelv a flamandhoz áll a legközelebb. Ez az eredetileg orvosvégzettségű
tudós tanulmányai után antik nyelvek tanulásakor olyasféle következtetésre
jutott, mely szerint a héber sak, a
görög sakkos, a latin saccus, a francia sac, a gót sakk, a
flamand sack szó egyaránt zsákot
jelent, mely őrzi a Bábel előtti nyelvi egységet. E szó megmaradását azzal
indokolja, hogy Isten büntetésekor mindenki kezébe fogva a zsákját elindult új
hont keresni.

Természetesen az ókori keleti nyelvek
esetében a hangzás rekonstrukciója merőben elméleti, másrészt a nagy számok
törvénye során véletlen egybeesések is lehetnek. Bár a zsák szó talán ősiségét
tekintve éppen kivétel (zsák, szák iszák
– latin=bsacciai – délszláv=bizag), hiszen maga a szó a
Közel-Keletről indulhatott el hódító útjára, s évszázadok alatt jelen volt a
későbbi európai kultúrnépek inváziója során az összes germán, újlatin, szláv
vagy ural-altáji beáramlásakor.

A képutánzó szavak esetében fontos
tisztáznunk, hogy a szónyelviség kialakulása és a piktogramírás között sok ezer
év a különbség, ugyanakkor ennek a nyelvevolúciós folyamatnak a fázisai
megtalálhatók a szavak legmélyén, a gyökökben.

Ha az eszik ige tőváltozatait vizsgáljuk,
láthatjuk, hogy az ét-, esz-, ev-, éh
(csángó nyelvjárásban eh- ehes) tő közös gyöke az e-, mely egyszerre
hang, szóelem és képutánzó jel. Az éhez,
éhség szó esetében feltételezhető a h hang retroflex
vagy kakuminális jellegű képzése. Az éhes ember önkéntelenül az étkezési szándékát a
résre nyitott ajakkal jelzi, ahol a nyelv alsó nyelvállásban helyezkedik el. A
szájüreg nem nyílik meg egészen, hiszen akkor fenyegetővé válnék, ugyanakkor egyértelmű
rés keletkezik, mely mind a latin, mind a rovás ábécéjelek közt megtalálható.

Hasonló jelenség az angol „Water!” (Vizet!) képzésekor is megfigyelhető,
hiszen a szó képzésfázisaiban a „csőjelenséget” megtalálhatjuk.

Ugyanilyen nyelvevolúciós fázis a szóeleji
hangsúlyok megléte, melyek a betűíráskor megőrizték szimbólumjellegüket.

A v betű különösen alkalmas arra, hogy
a képutánzás hagyatékát megőrizze. Gondoljunk a vág, váll, valag, vályú (válú) válik, vált, völgy, vás, vés, vet, ro-vás, vájár szavainkra, melyekben a
hangsúly a szókezdő hangra/betűre esik, ahol a szó képisége vagy annak töredéke
megtalálható. Különleges a hang képzése is, hiszen a felső fogsor az alsó
ajakba mélyed, s a völgy, vet szavak
kivételével mély magánhangzók (a-á) követik a hangsúlyos v hangot
(labiodentális idióma).

Különleges csoportot alkotnak a
hangzóvariánsok alapján létrejövő csoportok. Közismert példa a k-r hangok közé ékelődő magánhangzókkal
együtt alkotott idiómák: kör, ker(ül), kor(ona),
kar(ima), kör(öm), kar. Ezek létrejöttét irányíthatta a nyelv pörgő,
gyorsan kör-öző mozgása.

Különleges csoport lehet az
irányt kifejező ny-l-csoport: nyal, nyál, nyel, nyél, nyíl, nyöl,
nyúl(ik), nyö(ve)l, ahol megfigyelhető a szájpadlásról a fogmederbe mozduló
nyelv iránya. Némi szójátékra a szánkban található nyalásra is alkalmas nyél a
nyelésben, csecsemő- és kisgyermekkorban a nyelvlökéses nyelésnél a nyelv
aktív, később a normális nyeléskor sem passzív a nyelv, hiszen a nyelvhegy a
fogakkal, a nyelvhát a szájpadlással hoz létre zárt rendszert. Régi korokban a
nyelv kivágása nemcsak a beszédhangok képzését torzította érthetetlenné, hanem
a társadalmi kapcsolatok (közös étkezés) szempontjából is ellehetetlenítette
azt, akit ezzel büntettek.

Összegzéséként a tanítási
gyakorlat megkívánja a magyartanártól, hogy a diákot érdekeltté tegye saját
nyelvi és lelki kultúrájának a felismerésében. Ezért a hallható jelenségek
mellett a látható jelenségeket is felfedeztesse a tanítványaival. A gyermek is
a tapasztalatok alapján jut el a felismerésig, s azon keresztül kezdi
rendszerben látni az összegyűjtött tapasztalatait. A képutánzó és képmutató
szavak megkeresésénél pedig a gyermek nemcsak saját tapasztalatának eredményét
rendszerezi, hanem olyan nyelvészeti tudományterületeket kapcsol össze, mint a morfológia, szófajtan, jelentéstan, nyelv-
és írástörténet. Mindezeken túl interdiszciplináris kapcsolatot teremt a
nyelvészet, biológia, grafika, vallástörténet, történelem és egyéb
képzőművészetek között. Ez a híd, mely nemcsak egy-egy tudományt láttat
rendszerben, hanem sokféle tudományterület együttesét is.

Minden megfigyelés, különösen az
önmegfigyelés az anyanyelv tanulásakor játék. Nemcsak absztrakt játék, hanem
társas, csoportos is.

Ha középiskolás diákjaink
vizsgálják Verlaine híres sanzonját, dalát az őszről (Chanson d’Automne), érzékelhetik, hogy az eredeti francia szövegből
nemcsak hangok és hangulatok áradnak, hanem őszi szelek fújnak ott is, ahol
szíveket sebeznek az ősz hegedűi.

A nyelv élő közeg, melynek
birtokosa és használója az, aki beszéli a nyelvet. És az is, aki ír ezen a
nyelven. Sokféle elnyomott, izgalmas vagy bohókás nyelvelmélet létezik, hiszen
a csillagos ég, a hit, a művészet mellett az emberiség legnagyobb ihletője a
nyelv.

De a nyelv mögött ott áll a
játékos ember, ez a következetlenségittas
gyermek, aki elég bátor ahhoz, hogy a rendszerbe rendszertelenséget, az
absztrakcióba játékot vigyen. Gyermekiségét így őrzi meg. Ezért a gyermek
számára az anyanyelv nemcsak komoly stúdium, hanem könnyed játék is.

S ha az elmélet hibás, hiszen
egyetlen tudomány sem adhatja meg a teljes bizonyságot, az érvelés vagy annak
cáfolata újabb szellemi és kulturális területeket von be a megértés
folyamatába.