A nagy
és széles ablakon át a kert virágainak édes színei csilingelték, hogy április
van. A zongora méltóságteljesen és feketén
terpeszkedett el a zeneiskolai terem közepén. A sarokban egy kabátfogas
kalaptartóval állt, az ablak alatt egy keskeny pad, a zongora előtt és mellett
egy-egy fáradt szék ácsorgott. A szomszéd épületszárny felől fuvolaszó,
lentről egy hegedű hangja, az utcáról gyermeklárma tolakodott be a szobába.
  A zongoratanár az ablaknál már negyedórája
várt, de senki nem jött. Néha felvette a névsort, majd idegesen dobta vissza az
asztalra. Nem szerette, ha késnek, de ez már több volt
egy egyszerű késésnél. Egy egész óra maradt el, ráadásul olyasvalakié, akinek
most kell először jönnie.
  Nem ismerte a diákjait, pedig sem vén, sem
kiábrándult nem volt. A harmincas éveinek végén járt, s ekkor váltotta fel a
megelégedettségét a kétségbeesése. Még nem volt a kettő közt éles határ, szinte
egymást váltogatták az érzései oly hirtelenséggel, hogy maga is meglepődött
azon, hogy milyen gyorsan változnak a hangulatai. Nem szentimentalizmusba hajló
kétségbeesés volt ez, hanem apró szorongások soka a rossz étvágya, a fejfájásai
és a fáradékonysága miatt. Akár el is foglalhatta volna magát, de itt
nem szeretett játszani, főleg közönség nélkül. Csak a billentyűket simogatta, e
mesterséges élvezetek hűvös geometriáját.
  Hirtelen kinyílt az ajtó. A zongoratanár csak két női lábat látott,
szürke cipőt, egy meglebbenő szoknyát, s hallotta a lépteket, ruhasuhogást, s
szinte hallani vélte a színek könnyű zenéjét, az aranysárga váll, a zöld szem,
a kék ruha és a haj barna lombjának könnyed melódiáját.
- Bocsássa meg a késésemet! Majd
igyekszem! – mondta a fiatal lány, s a zongora mögé ült.
- Akkor hát… játsszék! – mondta rekedtesen
a zongoratanár, s eszébe sem jutott megnézni, hogy mi a neve ennek a lánynak,
hogy kitől és mit fog előadni.
  Valami különös bódultságot érzett, ahogy a
lánytól megváltozott a szóba, eltűntek a szikár falak, s a vonalak is
harmóniákká kerekedtek. Pedig meg sem nézte, hiszen annyi fiatal nő jön és megy
keresztül az életén, ezen a kis szobán, a hangok duruzsoló álomszerűségén. Lehunyta a szemét, hogy könnyebb legyen
elviselnie, ahogy elakad a kis terem lélegzetvétele. Eszébe sem jutott, hogy mi
hozta a változást, s milyen következményekkel jár mindez.
- Chopin harmadik szonátája, első tétel -
mondta a lány.
A zongoratanár biccentett, majd egykedvűen
maga elé bámult. Az jutott az eszébe, hogy tavasszal mindenki Chopint akar
játszani, ráadásul a legnehezebbek egyikét. Régebben háborgott volna emiatt,
most elég volt, hogy kibámuljon az ablakon.
  Allegre maestoso… határozott leütések,
inkább férfiasak… Az utcán egy öregember húzott maga után keskeny, tömzsi
kocsit. A kocsihoz formátlan, piszkos kutya volt kötve, ami szolgai alázattal
követte a kocsit. Kint langyos volt a levegő, az öregember piszkos
ballonkabátban járt. A kis kocsin mások szemete volt. A lombok mozdulatlanul
lebegtek a járda felett, ahogyan a hangok a zongora felett. 
  A zongoratanár visszafordult, s nézte a
lány haját, mely kontyba volt tűzve, s aprókat rezdült, ahogy kint minden, ami
könnyű és szép volt.
Nézni kezdte a lányt, akinek az ujjai
végigsétáltak a hangok járdáján, úgy, ahogy a kinti emberek, idegesen és
megilletődve. Ápolt kéz volt, nyugtalan, könnyű és fehér.  Akár egy fehér
ruhás nő fehér esernyővel és kalapban az utcán. A kar apró pihéin megcsillant
egy-egy fénysugár, majd a fények fellépkedtek egészen a vállig, mely szabad
volt a kéklő ruha felett. A nyak vékony volt, s rendkívüli tiszta vonalakkal
rajzolta tovább az állat, a fület, az orrot és a homlokot. 
 Puha, aranyfényű szextolák zsongnak… Ez
jutott a zongoratanár eszébe.  Az elmélet, mely mit sem ér, csak szó,
magyarázat, didaktikus önkény. Most pedig minden milyen gömbölyű, álomszerű.
Még a homlokba hulló haj is könnyű hullámokat vet az arcba… Aztán csend lett…
- A scherzót is játszhatom?
- Igen, játsszon csak nyugodtan, majd
szólok.
A lány zavartan nézett, közönyt látott a
férfi arcában.
- Nyugodtan játssza csak…
A kézfej felreppent, mint egy megriadt
madár.
  A férfi most az ujjakat kezdte bámulni,
melyek a scherzo első soraiban apró gyors rángatózással szálltak vissza a
billentyűkre. Majd ellágyult a dallam, s a tanár nézni kezdte a vállat, mely
egészen porcelánszerű volt. Már eltűnt az aranyos ragyogása, mely előbb csak
fénycseppek sokasága volt, melyet az ablakon túlról fröcskölt be a kora
délután.
  Aztán vége lett a scherzónak olyan
hirtelen, ahogy elkezdődött. A zongoratanár bólintott, hogy folytathatja. A
Largo súlyos léptei visszadöbbentették a valóságba. Nézte a kart, ahogy az
izmok megfeszülnek benne, mint valami fenséges huzalok, hogy visszasimuljanak a
bőrbe, de még jobban felemeljék az apró, kerek mellet, mely együtt lüktetett a
zenével, És ahogy a zene elhalkult, úgy lett a mell is a test egy apró hajlata,
ahogy a váll, a kar és a nyak íve. Ahogy az ujjak újra rajzolták a zene
portréját, úgy lett minden mozdulat a rajzok érzéki költészete. 
  A kinti apró zajok felerősödtek, de a lány
mindezt nem vette észre. A férfi hallotta, s próbálta a benső és a külső
világot egymáshoz rendelni. Kint két férfi vette körül az öregembert. Az egyik
eloldozni kezdte a kutyát a kocsitól, míg a másik az öregembert fogta le. Az
öreg gyenge és fájdalmas volt, ahogy a Largo dallama és a puha leütések
elfojtott feszültsége.
  A kutyát egy zsákba dobták, az öreg pedig
a járdára esett, mint egy könnyű és felesleges rongydarab. A kutya ugyanazzal a
rekedtes sírással sírt, ahogy a vénember. A két férfi eltűnt, az öreg pedig ott
feküdt a járdán, a kocsi pedig keresztbefordulva a lábától néhány
méterre. 
  Mégis minden olyan részvétlen volt.
Néhányan megfordultak, akik elhaladtak a mozdulatlan test mellett. Aztán két
gyermek jelent meg, s vizsgálgatni kezdték a kocsit. Látszott rajtuk, hogy azt
kutatják, miként lehetne felborítani. Nem is kellett sokáig rángatni, olyan
ócska volt az, hogy felborult. A két gyermek hangos kacagással elfutott. Az
egyik még visszanézett, de a másik belekapaszkodott a vállába…
- Tovább nem tudom – szólalt meg a
lány. 
  Zavart mosolya felvillant, majd eltűnt az
arcából. A kéz az ölbe esett, erre a kerek fényű tisztásra. A test egésze a
legszebb tájkép volt, amit a férfi valaha láthatott. Az arc úgy ragyogott
felette, mint a nap, a váll, mint a havas hegycsúcs a kéklő ködök felett, s az
elővillanó comb, mint a befagyott tavak. 
  A zongoratanár az ablak felé fordult.
Megrémült a szépségtől, a csúfságot hívta segítségül. A következő pillanatban
feleszmélt. A zene szép volt, a lány még szebb.  Ott volt előtte a
tökéletes harmónia. Ott volt – nem érezte patetikusnak – maga az istenség..
Mikor visszafordult, a lány már nem volt ott. És újra rátört a kétségbeesés. A lány
magával vitt valamit, amit behozott ide, a Chopin-szonátán túlról.
  A férfi megérintette a billentyűket. Azt
remélte, hogy a lány kezének langyossága még ott van rajtuk. De a billentyűk
hidegek voltak. Mégis a bensejében tudta a folytatást, a Finálét, amit a lány
már nem játszhatott. A dallam felzendült a fejében, s ahogy a zene féktelen
gyorsasággal végigszáguldott a tudatán, úgy rohant a férfi végig a folyosón,
majd a lépcsőházon át. 
  A lány eltűnt, s a férfi egyszerre az
utcán találta magát. Az ég sápadt volt, a lombok megfeketedtek,
a levegő íztelen volt, még a messzi gyárak kátrányszaga sem sodródott most
erre. 
  A zene azonban tüzelte a férfi vérét. Maga
előtt látta újra a kéz, a váll, az ujjak, a nyak és az áll finom vonalait, a
mozdulatok kíméletlen tökéletességét. Futni kezdett. Aztán megtorpant, majd
újra. Fentről őrültnek tűnhetett minden mozdulata.
  Elképzelte, ha most egy fegyver lenne a
zsebében… A zene már nem lüktetett az ereiben, hanem a fejében dobolt. A
Finálé. A vég, a végzet, a színjáték zajos zárlata. Megállt, de a világa nem
torpant meg körülötte, hanem hevesen forogni kezdett. Szédelegve megindult az utcán, majd
visszaszaladt a portához.
- Nem látta azt a fiatal lányt?
- Sokat látok, professzor úr. Ma is
legalább egy tucat volt.
- Ez szép volt.
- Hja, mindegyik az.
- Tudja mit? Kék ruhája volt, vékony,
barna hajú.
- Abból is volt itt három.
- Nem látta, hogy merre mentek?
- Nekem az a dolgom, hogy a befelé menőket
figyeljem.
  A zene váratlanul megtorpant a fejében.
Átsétált az út másik oldalára. Csak az öreget látta, ahogy úgy feküdt ott, mint
egy halott. A csendhez illett ez a magzati póz. Ez hát a Finálé… És a zene újra
megszólalt a fejében. Ha az a pisztoly itt lenne nála. Elképzelte, ahogy
tétovázna néhány másodpercig, aztán lőne. A kép lelassult, s látta, ahogy a
feje félrecsapódik a hatalmas ütéstől, A leszakadó koponyalemez mögül a vér
milliónyi apró buborékként száll szét, ahogy az alkonyi fények a lombok közt.
Felsegítette az öregembert. Büdös volt,
piszkos, az arcán lévő por sárrá szentelődött a könnyeitől. A zongoratanár
először érzett alázatot és szánalmat. A zene eddig a tökéletességet adta, s
ettől olyan magabiztos lett. Bonyolult és árnyalt kép volt a mindennapjaiban a
fájdalom, nyomor, halál. De most a bűz, a piszok és egy másik ember
kiszolgáltatottsága alázatossá és megértővé tette.
 Egy padra ültette az öreget. A zsebében
lévő pénzt a szürke, sebes kézbe nyomta, s elindult, hogy a lányt megtalálja.
  Azon gondolkodott, hogy talán nem is
létezik a lány, nincs, aki ilyen fölényes szépséggel zongorázzon ilyen
fiatalon.
És mi is valójában a szépség?