Ámulat
A nagy és fényes üveggolyó az asztalomon minden reggel különös ábrákkal rajzolta tele a mennyezetet, ahogy a sápadt napfényt puha fénykörökké szűrte át.
Álmélkodva néztem, mint valami titkos társat, s egészen addig tartott az ámulatom, amíg valaki nem vezetett vissza a valóságba.
Én tizenhatéves voltam, ő tizenhárom.
Mikor megismertem, nyár volt. Magányos, csúnya fiúcska voltam véznaságomban, hosszú és ápolatlan hajammal, ijedt-félszeg mozdulataimmal.
Mikor megláttam, arra gondoltam: íme, itt a tökéletesség. Könnyű kis ruhában volt, mint a lányok ebben a korban, bár az övén látszott, hogy kinőtte. A lába és karja barna volt, s az arca még inkább. Fehér fogai ragyogtak, mikor nevetett, s a ruha megfeszült bimbózó nőiességétől.
Nehéz bódulat fogott el, ahogy megláttam. Vonásai tele voltak meglepetésekkel. Hol kislányosan kedves volt, máskor nőiesen kiismerhetetlen. Sűrű haja a homlokába hullott, szép, íves szemöldöke alatt a legszebb szempár figyelt gyanakvón a világba.
- Mit bámulsz te bamba szamár!
Nekem mondta, de megláthatta rémült arckifejezésemet, elnevette magát.
- Csak viccelek, nem akarlak bántani. Nem vagy szamár… Csak egy kicsit bamba.
Ismét nevetett, s az arca olyan volt, mint valami szentséges festmény. Közelebb léptem, olyan közel, hogy láthattam, a bőre hibátlan volt, a vonásai még érzékibbek lettek, a füle apró, az ajka pedig külön remekmű a remekké rajzolt vonások közt.
Megcirógatta az arcom, aztán elfutott. A szoknyája fel-fellendült, hogy megmutassa izmos-formás combját, kerek fenekét.
Émelyegve értem haza. Az apám az erkélyről távcsővel bámulta a madarakat, s közben jegyzeteket készített. Az anyám megsimogatta az asztalterítőt, majd a tányért felém tolta.
- Egyél szentem! Későn jöttél.
Csak legyintettem, s ezt is olyan tiszteletlenül tettem, hogy anyám csodálkozó arca fölém derült.
- Valami baj történt veled?
- Semmi bajom, anyám! Csak fáradt vagyok. Kimerít a hőség, a nap… meg minden. Nem kívánom az ételt.
Szótlanul elpakolt az asztalról, s magamra hagyott.
Sokáig ültem a konyhában, majd zúgó fejjel dőltem az ágyamra.
Mikor a hajnal bágyadt fényekkel kivirágzott, akkor aludhattam el. Még emlékszem a Montmartre lapos házai felett vérző derengésre, s az üveggolyó mint valami titokzatos kő, kigyúlt az asztalomon...
- Keresnek, fiam – ébresztett anyám gyengéd szóval.
Reggel volt, a falak szinte lángoltak a lobogó nyártól.
- Kicsoda, hiszen még korán van?
- Késő van, nem illik ilyen sokáig aludni! Tizenegy is elmúlt már. Majd egy napja nem ettél – korholt anyám, miközben friss ruhát tett az ágyam végébe.
- Ki keres, anya! – szóltam türelmetlenül, zúgó fejjel.
- Azok a fiúk, akikkel játszani szoktál.
- Nem érdekelnek! – válaszoltam. – Most semmi és senki!
Láttam anyám arcán az aggodalmat. Aztán megnyugodott, ahogy a homlokomról elvette a kezét.
- Mondd meg te nekik! - mondta halk türelemmel, majd magamra hagyott.
Forró nyári délelőtt volt, a fények úgy csöpögtek le a mennyezetről, mint a barlang évszázados cseppköveiről a kerek vízcseppek. A hajlékony lombokat a falra vetítette a tüzes nap, az utcai lármát pedig a forró szél szinte belökdöste az ablakon.
A tükör előtt álltam meg, s néztem magam. Kutattam, milyennek láthatnak mások, de ugyanaz voltam, mint tegnap: vékony, hosszú hajú, gyermekarcú siheder keskeny vállal, s még gyermekien nagy álmodozó szemmel.
Szombat volt, s én gyűlöltem a szombatokat. Zajos és közönséges ilyenkor az egész nap, telve van zajjal, otrombasággal, álszenteskedő nyüzsgéssel.
Egyszerre meghallottam a hangját. Erőszakos tűnt elszőr, mégis kellemes vált, ahogy belopózott a fülembe, s onnan a szívembe. Natnak szólították, mintha Natalie lenne a neve.
Ahogy fentről elnéztem, mint egy vadon élő ragadozó, úgy kergette el azokat, akik a területére beléptek. A fiúk megnyúlt arccal oldalogtak el a közeléből, a lányok pedig kerülték, mert szebb és okosabb volt náluk.
Hirtelen egyedül maradt, s most öntelten járta be az utcát, mint valami dicsőséges hadvezér. Aztán unatkozni kezdett, majd duzzogott, aztán ettől kifáradt, leült a járdaszegélyre. Formás lábát mintha megmutatta volna a napfénynek, hogy az végigsimogassa. A fejét hátradöntötte, s hagyta, hogy a sűrű haja egészen az utca kövére hulljon, s hogy a déli ragyogás a két fénylő tenyerébe vegye az arcát.
Önfeledtem rohantam át az emeleteken, majd mielőtt az ajtóhoz értem volna, elrejtőztem. Látni akartam, s kilesni a titkait, csodálni ezt a korához képest túl nőies testet. Egy idős férfi is megbámulta, még messziről is vissza-visszanézett rá. Szürke arcába belefeketedett a vágyakozó tekintet, s akkor ezt olyan visszataszítónak éreztem.
Mennyire irigyeltem a napot, a szellőt, melyek megsimogatták a karját, s az alig látható aranypihéket, melyek csak a magamfajta bámészkodónak csillantak meg kiváltságos pillantokban.
A hangja egyszerre széttörte az álmélkodásom kristályfalát.
- Azt hiszed, hogy nem látom, hogy tíz perce bámulsz? – villant rám a szeme, s kissé oldalra fordította a fejét.
- És ha nem téged nézlek?
- Engem néztél. Egy nő megérzi az ilyet.
- Nem vagy nő. Kislány vagy, most még csak végzős vagy az elemiben.
Zavarba ejtettem azzal, hogy nem hódoltam be előtte. Úgy tűnt, mindenki felett tud uralkodni. Gyorsan felpattant. Fel-alá járt, mint egy ragadozó, aki arra vár, hogy az áldozata lejöjjön.
Aztán dacosan felnézett, s egy hirtelen rugaszkodással elszaladt. Most, hogy nem volt itt, szinte belülről fájt a hiánya. Sorba vettem, hogy mi tetszik benne. Vad volt és érzéki, s ez vonzotta a testem. Erős és céltudatos, s ez a magányom miatt tette fontossá. De a szép arca vonzott igazán. Ma is azt vallom, hogy mindannyiunk tudatában el van temetve egy arc, s a szerelem ennek a felismerése. Bennem az övé élt rejtelmes ismerősként.
Felszaladtam, de egy óra múlva lesétáltam a pókhálós, piszkos lépcsőházon át az utcára. Hátha újra erre jár.
De már nem törődött velem.
Estig ültem a járdaszegélyen, s vártam rá bágyadt, alázatos türelemmel. Nem volt kedvem sétálni, minden lépés fájt. Sötétedett, mikor anyám fölparancsolt.
Gyorsan aludtam el, de korán ébredtem.
Elhatároztam, hogy kiszököm. Az ablakon át lemásztam az első emeltre. Onnan leugrottam a járdára. Majdnem a lábamat törtem.
Apró kis tüzeket gyújtott a reggel a fák lombjába, egy autó szélvédőjére, s a kirakatok koszos tükrére. Egy közös lángban égett az utca, a félig felnyílt ablakok kandallóiban.
Aztán orromba szállt a sarki pékség friss kenyérillata, s engedtem, hogy az illatok és a fények vezessenek. Szerettem a forró kenyér és a nyárid erengés könnyű muzsikáját.
Korombeli fiú csilingelt rám a kenyérszállító triciklijéről.
- Elütlek, bamba szamár! – kiabálta, s mikor visszafordult, akkor is kajánul vicsorgott rám.
Gúnynevem, mit Nat adott, szétterjedt a környező utcákon. Mégsem féltem, hogy fölém dagad a gúnyolódás. Tudtam, megvéd a magányom, a könyveim, az elalvás előtti képzelgések regényei.
Elsétáltam a temetőig, kihallgattam a kis kápolna vézna harangjának csengését, bongását.
Arra gondoltam, hogy a halottak éreznek-e olyat, amit most én. Talán látják azt, aki néha kijön ide. Bámulnak a föld alól egy fiatal nőre, aki fekete ruhában és fehér ujjakkal kapirgál fölöttük. Szeretnének ezekbe az ujjakba belékapaszkodni, hátha azok visszarángatják őket a fényes életbe.
Hirtelen megjelent előttem Nat. A tegnapi ruhája volt rajta, de a reggeli hűvösség miatt egy bordó színű vállkendőt viselt.
Hódolatot követelve nézett rám, aztán annyit suttogott felém:
- Hülye magyar.
- Hülye francia! – sziszegtem vissza, ami összezavarta.
- Azt sem tudom, hogy mi az a magyar – mondta üres arccal.
- Az egy nép – mondtam neki -, olyan, mint a francia.
- Hát nem éppen olyan. Te egészen más vagy, mint én.
Megnézett, s kereshette rajtam a hasonlóságunkat.
- Miattam jöttél erre? – kérdezte kisvártatva.
- Talán – válaszoltam. - Miattad is, meg a reggel miatt is.
- Mi szép van azon, hogy hideg van, homályos és unalmas minden.
- Nem tudom, én szeretem.
Nem elégedett meg a válaszommal, ezért ott hagyott. Majdnem az utcafordulóban járt, mikor a válla fölött visszanézett.
Másnap a fiúkkal golyóztunk a közeli parkban. Váratlanul megjelent. Hallgatagon nézte az önfeledt, ostobán zajos játékunkat. Lebiggyesztett ajkával jelezte, hogy mennyire megvet bennünket. Ha lett volna egy korabeli lány, akit magához méltónak érzett volna, nem törődött volna velünk. Tudtam, hogy mindegyik fiú, még a kisebbek is belülről megremegtek a közelségétől, s gyakran felé sandítottak. De mind gyáva volt, hogy megszólítsa. Aki pedig korábban megtette, azt kinevette, kigúnyolta.
Azt is tudni lehetett, hogy megbabonázta az egész kerületet. Meglett korú nők felparancsolták az utcáról görbe hátú férjüket, mikor Natot az anyja leparancsolta utcát seperni. Szerelmes volt belé az öreg pék, a kölyökképű postásinas, egy szürke pofájú hivatalnok, aki erre járt haza, hogy láthassa Natot, amint könnyű kis szoknyájában itt hajlong, ahol az utca egy nagy csodálkozó szemmé változott.
Délután volt, a parkban játszottam a fiúkkal.
Az én csodálatos üvegcsodám mindent vitt. Nagy volt, pompás színeivel elvonta a többiek figyelmét. Irigykedtek, s vesztettek.
Mikor egyedül maradtam a dicsőségemben, Nat újra megjelent. Leült mellém, s az üveggolyót kezdte bámulni.
Láttam a tekintetében, hogy vonzza a fényesség, néhány pillanatra a sóvárság tompa fénye villant a tekintetéből.
- Neked adjam? – mondtam nagyvonalúságot erőltetve a hangomba.
Egy pillanatra felcsillant a szeme. Aztán lehajtotta a fejét, s mintha a cipőjét bámulná.
- Nem kell – válaszolta csendesen.
- Mi bajod van? – kérdeztem sértetten.
- Nem ilyesmikre vágyom. Mit kezdenék a te üveggolyóddal. Az fiús. És gyerekes is.
- Ajándék. Emlék – válaszoltam még mindig lelkesen.
- És ha nem akarok emlékezni rád?
- Akkor eldobod.
Hallgattunk. Majd bámulni kezdtem. Minden apró részletet le akartam fényképezni magamnak, ami látható volt rajta. A bokáját, a térdét, a könyökét, az állát, az orra tövében egy kis piros pattanást. Ahogy beletúrt a hajába, pihés hónalját, s a hosszú szempilláit.
Szokásunkká vált, hogy találkoztunk, leültünk a parkban, s közösen hallgattunk. Volt, hogy tíz percet, máskor majdnem egy órát.
- Mire gondolsz? – törtem meg a mély és közös csendünket egy vasárnap délután.
- Semmire. Csak úgy…
- Csak hogy?
- Arra, hogy szerelmes vagyok.
Szomorú szánalommal nézett végig rajtam:
- Ne örülj, nem beléd!
- Nem is kellenél! – válaszoltam.
- Dehogynem! Megesz a fene utánam. Látszik a nézéseden – nevette el magát, s egész közel az arcomhoz hajolt. – Azt hiszed, nem látom, hogyan nézel rám? Mindjárt kicsordul a nyálad, hogy megcsókolhass.
Összeszorítottam az ajkam, hogy ne legyen igaza.
- Nem akarok csókot. Undorító lehet. A legtöbb fiúnak büdös a szája, a felnőtteknek meg rosszak a fogai.
- Azt mondják, hogy édes.
- Azt mondják, háború lesz – mondta egy újabb közös csöndünk után. – Majd egy katonát csókolok meg, aki elmegy a háborúba.
Ott hagytam a padon ülve. Szedegetni kezdtem az eldobált golyókat. Volt köztük ócska, fából készült, fakó, kopott, formátlan és gyáván a homokba fúló. Ez olyannak tűnt, amilyen én voltam Nat mellett.
- Mégis elfogadom azt – állt mögöttem, s rámutatott a győztesre, a színes üveggolyóra, mely öntelten és a fényekről megittasulva ácsorgott a maradék között.
- Itt van – nyomtam a piszkos kezemmel az ő tiszta, izgalmasan szép markába.
Aztán elszaladtam. Mikor a házunk elé értem, dühvel dobáltam szét az elnyert golyókat.
Anyám lekiáltott a kis erkélyről:
- Megbolondultál? Betörsz egy ablakot!
Kifutottam az utcából. A tüdőm megtelt porral, nehéz virágillattal, forró fényekkel, savanyú levegővel.
Két nap múlva eljött Nat.
- Mit akarsz?
- Visszahoztam. Ha nekem adod, akkor is a tiéd marad.
- Ez ostobaság!
Még a hangom is megremegett az indulattól.
- Dehogy az! – kiáltott vissza, majd csendesen hozzátette: - Nem az.
- Nekem nem kell! – mondtam némi undorral.
- Megmostam. Nézd, milyen fényes lett! – válaszolt megpuhult tekintettel.
Felemelte a szép karját, majd kinyitotta az ujjait. Olyan volt a keze az ég alatt, mint egy fényes kagyló a víztükör alatt, melynek közepében lángoló gyöngy ragyog.
És most ebben a pillanatban ő még szebben ragyogott. Eddig róla nem feltételezett önzetlensége kigyújtotta a benső fényeit, s ő, aki telve volt forró és bódító vonzással, áhítatos szépséggé alakult, egész fiatalságom fároszává. Arra gondoltam, milyen volna megölelni, érezni, ahogy melle az enyémnek feszül, belecsókolni illatos hajába, érezni, ahogy forró, feszes testét nekem nyomja…. És ebben a pillanatban mozdulatlanná váltam. A karom elnehezült, a nyelvemet idegen, súlyos testnek éreztem a számba.
Látta, hogy mi megy végbe bennem. Ujjai összezáródtak, s hirtelen minden olyan csendes lett.
- Akkor rejtsük el valahova! És ha egyszer valamelyikünk erre jár, megnézi, hogy megvan-e.
Nem tudtam ellenkezni vele, megadón követtem. Macskaszemével gyorsan megtalálta az utca végi villa kovácsoltvas-kerítését, melynek közepében egy vasvirág dermedt örök virágzásba. Fémszirmai közt egy rés volt, s oda rejtette az üveggolyót. Az aprót koccant, majd eltűnt.
- Ha benyúlsz ide, érezni fogod, hogy ott van.
Most értem először hozzá, a puha és meleg bőréhez, vékony , ideges ujjához.
Aztán jöttek a háborús évek, a németek bevonultak Párizsba. Az utcák a németek jötte előtt megteltek gazdag, északi menekülőkkel, majd néhány héttel később rongyos ruhájú nőkkel és gyerekekkel. Nat egyik napról a másikra eltűnt.
A bombázások idején is sokat gondoltam rá, ahogy távoli tűzcsóvák lobogtak fel a Île de la Cité környékén.
Az apám meghalt a háború alatt, anyám korán beleöregedett a hiányában. Aztán egyetemre jártam, s az apró szerelmek a lelkem mélyére lökdösték Nat emlékét.
A háború után majdnem öt évvel orvos lettem, s azonnal elutaztam egy afrikai misszióba. Fontos akartam lenni, s hittem olyan dolgokban, melyekről tiszta fejjel tudtam, hogy csak káprázatok. A bűz, a mocsok és a halál megtanítottak eszmények nélkül élni.
Anyám halálhírére tértem vissza Párizsba.
Sikeres lettem, s elhatároztam, megveszem a régi házunktól nem messzire lévő villát. Mennyire vágytam gyerekként, hogy beléphessek oda! Hogy enyémek legyen a fák, az erkély, a díszes homlokzat, a romosodó szökőkút, mely a legforróbb napokon maga is csak prüszkölt.
És ahogy visszatértem a gyermekkorom tájaira, meghatónak és isteninek kezdtem látni az életet. Különösen a változások miatt. A régi fákat kivágták, s az újak rendezettséget adtak a környéknek. A házak megszépültek, a mi házunkat és még néhányat elbontottak. Eleinte fájt, hogy nem képzelhetem magam elé az anyámat, ahogy tereget, vagy az apámat, aki az erkélyen egy ócska karosszékben ül a fejében egy szalmakalappal, és úgy pipázik, mint egy régi angol főúr.
Évek teltek el, s az ámulat rég odaveszett. Annyi idős lettem, mint az anyám, amikor meghalt. Ez rezignálttá tett. Mégis szerettem az őszi estek fűszereit, melyeket Afrikában sem feledtem el, s amik a gyermekkoromból oly’ messzire elkísértek. Manapság pedig megkísértettek.
Október volt. Nem volt sem aranypompa, sem illat, s még csak szelíd őszi hangulat sem. Hűvös volt, a szél lompos lustasággal kergette a csatornák felé a lehullott leveleket.
A régi villa is sötéten és tompán bámult vissza rám. Csendes köszönések üres dicsőségében mentem haza.
Hirtelen, mintha a kerítés díszei megmozdultak volna.
Valaki állt a villa előtt, s mintha zavarában keresné a menekülési utat.
Mikor odaértem, akkor láttam, hogy egy kecses, könnyed alak az. Törékeny, nőies nő volt, ahogy a keskeny vállai előtűntek a ház és a kapu árnyékából. Köszöntem, ismerős hang válaszolt. Hirtelen rám tört az érzés, fáj, hogy amiről lemondtam, újra megkísért.
- Nat? – kérdeztem, de a válasz késett.
A lámpafény ismerős vonásokat rajzolt elém, de bizonytalan voltam, hiszen nagyon rég láttam.
- Nat, te vagy az?
- Mit számítana, ha én lennék?
Őrült és idegenül csengő válasz volt. Megfogtam a vállat, s ugyanaz a szempár nézett rám, mint ami megégetett egy negyedszázaddal ezelőtt.
- Nat az anyám volt. Miatta vagyok itt – mondta a fiatal női hang
Percek teltek el, mire felfogtam a szavainak értelmét. Mikor utoljára láttam Natot, zsenge lányka volt, s most egy rá emlékeztető, érett nő állt előttem. Nem ő volt, csak a soha meg nem ismert eredetijének mása.
- Azért jöttem, hogy az anyámnak elvigyek valamit.
- Elvinni innen valamit?
- Igen. Egy gyermekkori emléket. Tudom, butaság, de neki fontos volt.
- Itt már semmi nem maradt a gyermekkorból. Rajtam kívül.
Elmosolyodott, s még a félhomályban is elővillantak szép fehér fogai. Mint egykor Natnak. Ragyogott mindenhogy, de ha nevetett, ezerszeresen.
- Hogy van az édesanyja?
Harangoztak. A régi ótemplom tornya parancsolt nyugalmat és békét e montmartre-i kerületnek is.
- Egy üveggolyó volt. Egy szép mintázatú és áttetsző. Akkoriban nagyon szerette. Azt hiszem, különösen fontos volt neki.
- És miért nem ő jött el érte?
- Engem kért meg. Azt írta, hogy ennek a háznak a kapudíszében rejtette el. Egy fiúval, aki nagyon megbántotta egykor. És akit mégis szerethetett. Vagy kedvelt. Ezt nem tudhatom.
Fürkészett az arcomba, majd az övében kigyúlt a felismerés:
- Maga volt az a fiú. Ugye, maga volt!
Körülnézett.
- De hiszen nem is a maguk háza volt!
- Már az enyém. Vannak tárgyak, melyek erősebbek az embereknél. Legyőznek, foglyul ejtenek. Ahol felnőttem, s ahol a maga édesanyja, azok már nincsenek meg. Elégtek egy bombatámadásban. De azért vannak dolgok, amik megmaradtak. Maga is azért van itt.
Újra nevetett. Egészen úgy, ahogy az anyja. Csak szebb volt, mint az a rég elvesztegetett, maszatos arcú kislány.
- Akkor segíthet nekem. Hiszen úgy tudom, együtt rejtették el.
- Nem rejtegettük. Csak szabadulni akartunk tőle. De már nem is gondoltam rá.
A kezünk összeért egy másodpercre, s ugyanaz az érzés kísértett meg, mint azon a régi nyári napon.
Belekapaszkodtam a kerítésbe, mert elfogott a szédülés. Nat kezét kerestem a hideg vason, az ő puha és meleg érintését, s nem azt a nevetséges üveggolyót. Érteni kezdtem őt most huszonöt év elteltével. Keresett egy pontot, mely két vonalnak közös eredője lesz majd, melyhez visszatérhet. Sokan vágyták, de ő csak engem szerethetett. Hallottam akkoriban, hogy sokszor megverték a szülei. Nem tudott mit kezdeni velem, s azt sem tudhatta, hogy a háború messzire viszi innen.
- Itt is van – vettem elő az acélvirág szirmai közül. – Nem is gondoltam, hogy megmaradt itt annyi éven át.
- Az anyám biztos volt benne, hogy itt van. Ahová tették akkoriban.
Volt valami keserű vád a hangjában.
- Én az édesanyját nem felejtettem el. Csak minden megváltozott, és én e változások közt éltem.
- Ez csak frázis! Elfelejtette… Hiszen neki volt fontos, hogy megkeresse! Magának meg nem!
Egyre ingerültebbnek tűnt. Nem volt vad, inkább fojtogatták a régi érzések.
- Tudja mit? Elviszem kocsival az édesanyjához. Én is akarom őt látni!
- Miért? És honnan tudja, hogy ő akarja látni. Egyébként meg ne fáradjon!
- Akkor nem küldte volna ide a lányát, hogy kémkedjen.
Megrémítettek a saját szavaim, ahogy őt is. Láttam még a sötétben is, hogy elsápad, s a zavarodottság remegett végig az arcán.
- Ne haragudjon...
- Nincs semmi baj - válaszolt megbocsátó hangon.
- Ne haragudjon...
- Nincs semmi baj - válaszolt megbocsátó hangon.
- Talán beteg az édesanyja?
- Rég nem az. Három éve halt meg.
A csend, ami közénk feszült, ugyanolyan volt, mint az egykori üveggolyó. Színes, torzókat festő, csaló. Megcsalt a jelenemben, ahogy a múltamban is.
Még most is képes volt megmutatni a rég elveszett valóságot.Ahogy belesimított a hajába, s az ingének feszült formás, apró melle. Újra láttam, ahogy egy pillanatra be hunyta a szemét, s az arca olyan lett, mint egy templomi oltárkép. Azt hiszem, a szentségét csak én láthattam meg. Vagy nekem engedte látni. Minden mozdulata leutánozta azt, ami tökéletes volt a világban. Emlékszem, beleszerettem akkor az ujjaiba, a csuklójába, a könyökébe, a vállába, s minden apró kis foltba, mely benne egyesült, s melyet a legtöbb ember észre sem vesz a másikban. Itt volt ebben a párizsi éjszakába, hogy megkísértsen, hogy aztán visszalökjön a valóságba.
Még most is képes volt megmutatni a rég elveszett valóságot.Ahogy belesimított a hajába, s az ingének feszült formás, apró melle. Újra láttam, ahogy egy pillanatra be hunyta a szemét, s az arca olyan lett, mint egy templomi oltárkép. Azt hiszem, a szentségét csak én láthattam meg. Vagy nekem engedte látni. Minden mozdulata leutánozta azt, ami tökéletes volt a világban. Emlékszem, beleszerettem akkor az ujjaiba, a csuklójába, a könyökébe, a vállába, s minden apró kis foltba, mely benne egyesült, s melyet a legtöbb ember észre sem vesz a másikban. Itt volt ebben a párizsi éjszakába, hogy megkísértsen, hogy aztán visszalökjön a valóságba.
- Akkor elvihetem? – kérdezte a fiatal női hang.
Magamhoz térített, s mégsem tudtam neki mit válaszolni.
- Azt írta, hogy vigyem el neki. Naplót vezetett. Ebben üzent nekem. Néhány személyes dolgát mellétemették. Csak ezt az egyet nem tudta magával vinni.
- Mikor… Mikor…
- Kicsi voltam, egészen kisgyermek.
- És az édesapja?
- Nem hiszem, hogy ismeri. Jó ember, s bár újra megnősült, nincs okom a panaszra.
- Mi történt az édesanyjával?
- Belehalt a húgom születésében. Mindketten…
- Sajnálom… Nagyon…
- Nem kell, hiszen nincs köze az életünkhöz. Ami pedig magukat összekötötte, az csak két unatkozó gyermek játéka volt.
- Ezt írta az édesanyja?
- Soha nem írt volna ilyesmit. Azt hiszem, ez az üveggolyó is azt mutatja, hogy ő sem a valóságnak élt.
Nehéz és reménytelen mosoly jelent meg az ajkán, mely gyorsan kisimult az arcából.
- Még nagyon fiatal ahhoz is, hogy ítélkezzen.
Újra magam előtt láttam. Nő akart lenni, mert neki a gyermekkor volt a kínzó valóság.
A fiatal nő mintha elszégyellte volna magát. Zavarában megrántotta a vállát, a fejét egy kicsit hátravetette. Ahogy az édesanyja is.
- Szívesen mesélek róla. Hazaviszem, s addig is a kocsiban tudunk beszélgetni.
- Nem, ez már nem fontos. És nem vagyok egyedül.
Gyors mozdulatokkal kikerült, majd intett egy nagy ház előtt álló kocsi felé. Annak pedig a fényszórói visszavillantak.
- Megvan, amiért jöttem!
A tenyerét felém nyitotta.
- Ugye nekem adja?
- Az édesanyjának küldöm vissza.
Egyetértőleg bólintott, aztán elfordult, s megindult az autó felé. Még hallottam, ahogy az autó ajtaja kinyílt, majd egy fiatal férfi hangját, mely számonkérő volt:
- Mi tartott ilyen sokáig?
A választ nem értettem, s akkor valami súlyos forróság öntötte el a testem. Néztem, ahogy az autó lassan kigördül az utcára, a reflektora végigpásztázza a falakat. Engem is elvakított egy pillanatra, ahogy Nat néhány napra a régi életemben, melyet olyan könnyelműen elvesztegettem.