Vallomás
Gyújtottam nagy tüzet s a vérnarancs lángok
harapták mohón a megrettent eget.
Szétszaladt bárányok rétje parázslott
s nyelték a mindent a szikra tengerek.
Látványtól bódult álomba ájultam,
s ha megrázták vállam zúgó reggelek,
tegnapok hamvait kábán bámultam
s értetlen néztem torz tükörképemet.
Jöttél s árnyamból magamra döbbentem,
s Te mutattad egeim szemeden át.
Égető kínokat füstös fényekben
s a szénné lett szivárvány kormos porát.
Mert hittél bennem, elvezettél onnan.
Mára egymás mosolyából lett házunk.
Kályhánk a szeretet, a tűz bennünk van,
s a lángokra ketten, féltve vigyázunk.
