A liftkezelő
Liftet kezel az Intézetben. Gyakran járok oda.
- A negyedik emeletre, kérem.
Mások az elsőre, harmadikra. Mennyiféle ember... Betegek és kísérőjük. Ő türelmes. Figyelmen kívül hagyja a megjegyzéseket: "Mit késlekedik? Induljunk már!"
Fél karja hiányzik. Lába is sérült lehet. Ül és mosolyogva teljesíti a kéréseket, soha nem felejtve, ki, hányadik emeletre akar menni. Figyelem. Nem először. Mennyi emberiesség van a szolgálatában...
Még nem láttam, de sejtem, némelyik utas honorálja munkáját. Lelkiismeretem zavarba jön. Belépéskor köszönök, kilépéskor megköszönöm szolgálatát. Az orvosoknak, asszisztenseknek olykor könyveim egyikét ajándékozom. Neki? Miért ne?! - mondom.
Ma rászántam magam.
Kijövök az orvostól. Tábla függ a lift ajtaján: "Nem üzemel."
Kár, akkor nem találkozom vele. Valaki hozzám szól: "A szolgálati lift üzemel, tessék csak használni."
Használom. Kilépek a földszinten. A portaszoba ajtajában ül. Most munkanélküli. Bátorságot veszek és eléje lépek.
- Egy kis szünet? - mondom.
- Igen, de jobb szeretem, ha minden megy a maga rendjén.
- Szeretném megajándékozni egy könyvvel.
Furcsán néz rám. Meglepi. Zavarban van, nem érti.
- Ön mindig udvarias, figyelmes, emberséges, engedje meg, hogy most megköszönjem.
- Kérem...
- Ez a könyvecske igazságról, jóságról, szépségről szól. Tömör mondatok, aforizmák. És szól a hit, remény, szeretet nyelvén. Árulja el a nevét, hogy dedikáljam a könyvet.
Zavartan mosolyog. Írom a nevét.
- Tessék.
- Köszönöm.
Közben a szemébe nézek, tekintetem a nyakához téved, látom a nyakláncát. Feszület függ rajta...
- Úgy látom, nem lesz idegen a könyvem...
- Nem, nem - és mosolyog.
Értjük egymást.
Kezet fogtunk. Először. E találkozás napom Napja.
Úgy indulok haza, mint aki nem beteg. Kutyabajom sincsen.