Egyedül
Megannyi szó után a néma csend,
riadt a szív, a lélek összetört.
Az elme zúg, a fénye csak dereng,
a kéz remeg s a bánat újra tölt.
Sivár szobádba kényszerít az éj:
hamis gyönyör fakad, sovány vigasz.
Tükörbe suttogod, ma sincs esély,
s egy árny felel csupán, ez így igaz.
Vörös szemedre festi fátylait,
s a hajnalokra átkot ír a múlt.
Az ég eléd teríti ráncaid,
s ma gyűrt papír, mi egykor elsimult.
Ha fönt a nap, reményt remélsz megint,
s haladsz tovább göröngyös úton át.
Szemed keres: ki az, ki rád tekint,
s talán találsz egy új, igaz csodát.
