Körbeér az éjszaka
Amikor behajtják ezt a könyvet,
majd minden megváltozik.
Élőbbek lesznek itt a percek
s eljönnek barátaink,
eljönnek atyáink,
s együtt az üdvözültek a metamorphosis napján,
örömkönnyekkel sírnak a száraz földeken:
pattogó tűzfénnyel alvó szoborarcán
egy lesz velünk a nyíló végtelen.
S a hulló parázsban párzó állat-élet
túlkúszik majd rajtunk: gyűjtőüveg szája,
Isten lepkehálója csapódik arcunkba, s majd én is elégek -
pléhszeggel szúr fel minket papírgolgotára
(a színről színre látás éjszakáján, mikor majd megragadjuk egymást)
az Isten: szólítjuk őt a foszló partokon;
ki tudja, osztanak-e számomra áldást,
mikor a világ tornyában a templomharangot hallgatom?
Hisz én csak semmi vagyok, semmiből születtem,
úgy mondták: már fogantatáskor halott,
tekintet nélkül látó voltam, s míg magam-feledten
világgá szórtam azt, mi értem adatott -
mindent elvesztettem:
világtalan a málló szürkületben,
elárultam a lenyugvó Napot.
