Az alábbi esszé a Yeats
pályázatra íródott; kissé kibővítve arra próbálok koncentrálni, hogy a fordító
milyen nehézségekkel szembesülhet, amikor egy angol nyelvű verset, vagy egyéb
írást próbál magyar nyelvre lefordítani.

Az előkészületi fázisban mindig
több alkalommal átolvasom az egész művet, hogy egy általános képet kapjak a
vers tartalmáról, arról, hogy mit akart közölni a költő, és emellett,
természetesen, elemzem is a formát: a rímeket, a ritmust, a sorokat, a
szótagszámot, stb. Számomra ugyanis a tartalom és a forma egyaránt fontos.
Amennyiben az eredeti vers szonett, vagy ballada volt, annak is kell maradnia,
azon nem szabad változtatni; meg kell hagyni azt a formát, amiben a költő
megírta. Ami a nyelvezetet, azaz a stílust illeti, abban is ragaszkodom az
eredetihez. Ha a nyelvezet a 19. század hangulatát idézi, akkor ahhoz
ragaszkodni kell, amennyire csak lehetséges. Félreértés ne essék, egyáltalán
nem vagyok a modernizálás ellen, de úgy gondolom, hogy meg kell tartani az
eredeti szóhasználatot és stílust. Persze, ez nem mindig lehetséges;
gondolhatunk például Chaucer-re, az ő angol stílusát hiába is próbálnám
átültetni; senki sem értené meg (ahogy az angolok sem értik meg az ő eredeti
szövegeit). Nem is kell ennyire messze menni, elég visszanyúlni Shakespeare
szonettjeihez vagy drámáihoz. A mai olvasónak is meg kell értenie, amit a költő
eredetileg közölni akart; viszont úgy gondolom, hogy a túl sok modernizálás,
avagy a túlzásba vitt konzervativizmus egyaránt árt a műnek. Ebben az
értelemben tehát én az „arany középutat” tartom követendőnek.

A második, az „alkotói
fázisban” mindig készítek egy nyers, azaz szóról-szóra fordítást, amelynek
végeredménye természetesen egyfajta próza lesz. Ezután állok neki a
„versírásnak”, szem előtt tartva, hogy a lefordított versnek vissza kell adnia
a tartalmat és a formát is.

A fordítás folyamata alatt
természetesen szembesülünk számos problémával, nehézséggel, amelyek elsősorban
technikai jellegűek, noha néha magának a versnek az értelmezése is nagy
kihívás, amennyiben a vers erősen elvont – így maga a fordítás is nehéz lehet,
ha vissza akarjuk adni a költő eredeti gondolatait.

Meglátásom szerint az egyik
legnagyobb kihívás az angolról magyarra való fordítás során, amivel a fordító
találkozhat, az a szavak hosszúságában rejlik. A legtöbb szó az angol nyelvben
egy, vagy két szótagú, ritkábban három, míg a magyarban az ennél lényegesen
hosszabb szavak eléggé elterjedtek, tekintve, hogy a magyar, az angollal ellentétben
„ragozós” (agglutináló) nyelv, az angolban pedig alig van bármiféle ragozás.
Ily módon a magyar nyelvű „nyers” fordítás lényegesen hosszabb lesz, mint az
eredeti, angol nyelvű vers. Hadd hozzak egy konkrét példát: egy klasszikus
szonett sora tizenegy (esetleg tíz) szótagból áll, ennek a magyar nyelvű nyers
fordítása tizennyolc, vagy akár több, mint húsz szótag is lehet – amennyiben
maximálisan ragaszkodunk a tartalomhoz. Én pedig ragaszkodom.

Nekünk, magyaroknak van egy
mondásunk: „minden fordítás egyben ferdítés is” (amely szójáték kristálytisztán
megmutatja a magyar nyelv zseniális sokszínűségét). Ez alatt azt kell érteni,
hogy természetesen lehetetlen, hogy minden szót, kifejezést, érzést, hangulatot
és szándékot visszaadjunk anyanyelvünkön – de a fordítónak akkor is erre kell
törekednie.

Szerencsére a magyar nyelv
rendkívül gazdag, szinte elképzelhetetlenül nagy tárháza van arra, hogy
kifejezzen ugyanazon dolgokat többféleképpen. A szókincs elképesztő gazdagsága
miatt a fordító képes lehet más szavakkal, kifejezésekkel helyettesíteni az
angol megfelelőket. Ez feltétlenül szükséges is: a „He kicked the bucket”
(Felrúgta a vödröt) szólás egy magyar embernek semmit sem fog mondani, de ha
helyettesítem egy másik szólással, ami azt jelenti, hogy „meghalt” – például
„fűbe harapott” – mindjárt érteni fogja, mit akarunk vele közölni.

Így megpróbálom észben tartani
a következőt: „Hogyan írta volna meg a verset a költő, ha a magyar lett volna
az anyanyelve?” Mindig megpróbálom elképzelni és beleélni magam abba, hogyan
gondolkodhatott, mit érezhetett a költő, mit és főleg hogyan akarta azt
elmondani. Természetes, hogy a végső fordításban benne lesz a fordító
személyisége, érzései, saját tudása is.

Még egy probléma: a szókincs,
még akkor is, ha szótárat – vagy inkább szótárakat – használunk. A szótárak
többsége nem kínál alternatív megoldásokat, nem értelmezi, nem érzékeli a
jelentésárnyalatokat, az apró különbségeket – noha, ahogy fentebb említettem, a
magyar nyelv van olyan gazdag, hogy ezt a problémát többé-kevésbé kiküszöbölje.
Ám hadd említsek ismét egy konkrét példát a problémára, amivel akkor
találkoztam, amikor Yeats: The Ballad of Moll Magee (Moll Magee balladája) című
versét fordítottam. “My man was a poor fisher / With shore lines in the say;” – A “say” szó rengeteg fejtörést
okozott, tekintve, hogy számos jelentése közül a többség a beszédhez,
mondanivalóhoz kapcsolódik, nagy részük igei, de itt, a mondatból következik,
hogy főnév. Egy jelentése főnévi, „íz, szag” – így, mivel a halászat nem éppen
„illatos” mesterség, ez utóbbira asszociáltam. Később megtudtam, – Dr. Bertha
Csillának köszönhetően – hogy ebben az esetben Yeats a „see” angol szó ír
kiejtésére akart utalni, amit „say”-nek ejtenek (mint például a „tea” - „tay”).
Ezt az információt nem találhatjuk meg szótárakban.

Mindezek mellett, ha pontosak
akarunk lenni, ha látni és érezni, átérezni akarjuk azt, amit a költő közölni
akart velünk, akkor tisztában kell lennünk az adott ország és nép kultúrájával,
a társadalmi helyzettel, a hagyományokkal és szokásokkal, a költő életének
esetleges mozzanataival, nem kevés esetben az adott kor politikai és gazdasági helyzetével
is; és lehetne még hosszasan sorolni. Nem egyszer utána kell járni a versben
található utalásoknak, például neveknek, helyszíneknek, stb.; Oscar Wilde
például rajongott a görög mitológiáért, nem egyszer komoly kutatómunka kellett
ahhoz, hogy valóban vissza tudjam adni gondolatait.

A végső fázisban pedig
ellenőrzöm, újra és újra átolvasom, javítgatom a fordítást, időnként „adok egy
kis időt neki” – napokat, néha heteket – és visszatérek a vershez, hogy
továbbcsiszoljam, és annyira tökéletessé tegyem, amennyire az lehetséges. Ahogy
említettem, számomra a legfontosabb a hű tartalom és a forma egysége
együttesen; mindemellett arra is kell figyelnem, hogy a magyar anyanyelvű
olvasó is értékelje és főleg, értse és élvezze a művet, mint verset – ne csak
egy lefordított szöveget kapjon.

Számomra a versek fordítása
öröm, szabadidős tevékenység, semmiképp nem tartom magam „profi” műfordítónak –
ezt a fogalmat amúgy sem tudom értelmezni. Nem tudom, mitől „profi” valaki. A
lényeg, hogy a fordítás számomra örömet ad, főleg, ha mások is olvassák
munkáimat, kikapcsolódnak – és emellett természetesen tiszteleghetek az írónak,
aki az eredeti verset megalkotta.

Végezetül hadd köszönjem meg –
a teljesség igénye nélkül – pár embernek a segítségét, építő, jó szándékú
kritikáját:

Dr. Bertha Csilla, a Debreceni
egyetem docense; a Yeats társaság elnöke, Kovács Anikó, költő, író, műfordító,
az Aranylant tulajdonos-főszerkesztője; Rednik Zsuzsanna tanár; Paál Zsolt tanár, író, költő
és műfordító, az Aranylant főszerkesztője.

2015-04-02