(Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet! című regénye nyomán)

I.

Élt egyszer egy öreg székely,

Haja fehér, szeme kék,

Cserzett arcát bú redőzte,

A halálra készült rég;

Ám mielőtt végleg elment,

Kitárta még szívét.

Erdélyország szülötte volt,

Hazája nagy hegyek,

Háza erdő, smaragd mező,

S tündöklő kék egek.

Boldog is volt, bár nem soká:

Míg csak lehetett.

Én Istenem! Amíg mások

Siratják, mijük volt!

Addig erre az emberre

Zokogva néz a Hold,

Meggyászolja még a Nap is,

S szánja őt a holt.

Nos, nagyurak, halljátok hát,

Nektek szól ez mind:

Volt szép honunk és otthonunk,

S magas hegyeink!

Nemtörődöm elvettétek

Hazánkat megint!

Szegény öreg, székely ember

Bánattól megrogyva,

Térdre roskadt, imádkozott,

És halkan azt súgta:

„Mást nem kérek, temessetek

Hazai hűs sírba!”

Szomorú sors, bitang élet!

Keserű, bús métely!

Így esett ez, így történt meg

Sok ezer emberrel.

Halljátok hát, miket élt át

A név nélküli székely.

(Folytatása következik)