Apám, Lőrinc,
hallgatag volt,

És anyám halk, szegény;

Öten voltunk, jó szüleink,

Húgom, én s az öcsém.

Nehéz volt biz’ az életünk:

Nem egy lányregény.

Így dolgoztunk, míg
anyánkat

Egy kígyó megmarta,

Nem becézett, csókolt többé,

Nem ölelt két karja;

Ám kihajtott hófehéren

A sírján egy nyírfa.

Székelyföldön a
mi sorsunk

Kemény volt s cudar;

„Románia, románul szólj,

Mihaszna, gaz magyar!”

Mi is élni akartunk ott,

És ez volt a baj.

Bojtár lettem a
hegyekben,

S vigyáztam juhokat,

Fel is nőttem szépen, lassan

Hegymagas fák alatt.

Ott ismertem meg Anikót,

Későbbi páromat.

Aztán meghalt jó
apám is,

Egy vadkan megölte;

Odakerült anyám mellé

A papunk temette.

S én egy tiltott puska miatt

Kerültem börtönbe.

Fél év múlva
szabadultam,

S éltem vad életet;

A belcsuji kiskunyhóban

Égettem a szenet.

Velem öcsém, s a kishúgom:

Kiket sors kivetett.

S verekedtem,
holt részegen

Odalent a bálban!

Kigúnyoltak, mert úgy mentem

Viseltes nadrágban.

Kucsmám nélkül a viskóban

Csak Anikót vártam.