Az út
Jöttem, miként akárki más,
magamban hozva lelkedet.
Esélyem volt, az nem vitás:
adtál időt, szabad kezet.
Bolyongtam messzi tájakon,
s bevallom, elfeledtelek.
Akkor nem fájt, ma bánt nagyon,
jajong a lelkiismeret.
Bejártam tornyos házakat,
- ruhámra nem került a jel.
Szívemben leltem váradat,
beérem immár ennyivel.
Mögöttem véres lábnyomok,
bokámon felszakadt sebek.
Az út sosem volt lágy homok,
ma is kövek közt lépdelek.
Az énem-súly a vállamon:
a gyenge test oly’ ingatag.
Akármit tettem, vállalom,
s lehajtott fejjel, hallgatag,
hálával gondolok Te rád.
Tudom, ha egyszer menni kell,
már várni fog meleg szobád,
hol karjaidban alszom el.
